Ha valaki azt képzelte, hogy ilyenkor nyár elején vígan és gondtalanul telnek a vadászok napjai, akkor nagyot tévedett! Ez az az időszak, amikor a vadgazdáknak az első feladata megóvni az állományt, amelyet nemcsak a természetes ragadozók veszélyeztetnek, hanem elsősorban embertársaink.
Ilyenkor június elején a nyúl, a fácán és az őz idei szaporulata már eléggé felnőtt ahhoz, hogy elhagyja a biztonságot és a láthatatlanságot nyújtó fészkeket, vackokat meg odúkat. De még túl tapasztalatlan, illetve még nincs benne a kellő félelem, így fokozott veszélynek van kitéve.
Aki vadász, és aktívan kiveszi vagy annó kivette részét a ragadozók apasztásából, az tudja, hogy a legeredményesebb módszer a szárnyas ragadozók apasztására, ha nyár elején a fészek körül ügyetlenkedő kis szarkákat és dolmányos varjakat vesszük célba. Hihetetlen napi eredményeket lehet elérni, ha az ember eltalálta a kellő időpontot, amikor a madarak éppen kiszálltak. Ez igen ritkán történhet meg, mivel nem minden fészekalj repül ki egy időben.
A vadgazdálkodással foglalkozók számára sokkal nagyobb gondot jelentenek a most sorra kerülő mezőgazdasági munkálatok, illetve az őket követő tevékenység. Ugyanis csupán napok választanak el bennünket az idei „kenyércsatától”, ahogy az egypártrendszer idején előszeretettel nevezték az aratást.
Az aratás jelenti vidékünkön a legnagyobb veszélyt a vad idei szaporulatára. Az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló határban a fácán, a fogoly, a nyúl és az őz szaporodására az egyetlen alkalmas helyet, a sűrű, zárt és zavartalan környezetet a kikalászolt búzatábla jelenti. Természetes tehát, hogy a környezetét éppencsak megismerő kis állatok zöme pont a búzatáblákban van, és nehezen hagyja azt el. Senki sem ellenőrzi és nem vezet számot az aratáskor lekombájnozott, lekaszált nyúlfiakról, őzgidákról. Nincs olyan év, hogy az újságok ne tudósítanának a „lelkiismeretes kombájnos által megmentett őzgidákról”, amelyeket az anyjuk magukra hagyott. Az ilyen „elárvult” Bambik témája külön elemzést igényel, hiszen a tulajdonképpen anyjuktól elrabolt gidák sorsa igencsak tragikus szokott lenni. Igazi dickensi történetek tudnak kikerekedni ezekből az esetekből.
A vadászokat érő veszteségek kiküszöbölése érdekében azonban nem kell más, mint maradéktalanul betartani, azaz betartatni az előírásokat. Az aratócséplőkre vadriasztó láncokat kell szerelni, a látszólag egyedül maradt kis állatokat pedig békén kell hagyni, mert az anyjuk előbb-utóbb megtalálja, és gondoskodik róluk.
A lehető legnagyobb hiba, ha az emberek a saját erkölcsi normáink szerint ítélkeznek a természetben élő állatokról. Kártékonynak, kegyetlennek vagy épp vérszomjasnak tituláljuk őket. Öreg hiba, ha megpróbáljuk „megmenteni” a segítségünket egyáltalán nem igénylő jószágot. A kígyó megeszi a békát, az ölyv a kisnyulat, a róka az egeret..., a mezőn látott őz pedig nem a rajzfilmből ismert Bambi. És sokkal kisebb kár éri a természetet, ha nem akarjuk megmenteni azt, amit nem kell menteni.
