A ragadozók közül leginkább a harcsa kapókedvét fokozza, ha műcsalinkat illatanyagokkal patkoljuk meg. Ez a módszer elsősorban a vízoszlop közepében közlekedő, valamint a fenékretörő műhalak esetében hoz sikert, míg a felszíniek esetében kevésbé hatásos.
Az illatanyagok rávitelére gyárilag alkalmassá tett wobblerek nem éppen gyakoriak a piacon, de ez nem okoz különösebb gondot, hiszen saját kezűleg szinte bármelyik műhal átalakítható illathordozóvá. A wobblertörzsnél alig rövidebb, 5-7 milliméter vastag szivacsszalagot kell felragasztani a csalihátra. Nem kell attól tartani, hogy az így kialakított sörény hátrányosan befolyásolja a csali mozgását és kirezgéseit, hiszen ezt elsősorban a terelőkanál határozza meg, nem pedig a hátrész. A szivacs színe úgyszintén mellékes, meg aztán ha már feleslegesnek látjuk a szivacsot, könnyen letéphetjük.
Az illatosított műhal használata esetén a csalibevetések és -vezetések módozata némileg különbözik, mint az illatmentesek esetében. Lényege, hogy meglehetősen sokáig, rendszerint 15-20 percig is egyazon sávon kell vezetni a csalit. Legalább ennyi időre van szükség ahhoz, hogy olyan összefüggő illatasáv alakuljon ki a vízben, amelyet a ragadozó orra nyomon tud követni. A módszer sikerességét tovább fokozza, ha wobblerünk csörgős, hiszen ha az illatsáv megszakad, és a harcsa elveszíti a szagot, a rezgések elősegítik, hogy ismét felvegye.
Többnyire gyakorlat kérdése, hogy milyen gyakran kell pótolni a szivacssörény illatkészletét. Ez függ a vízoszlop magasságától, a sodrástól, a víz áttetszőségétől/zavarosságától, az évszaktól és napszaktól, a víztípustól, a táplálékkínálattól... Fontos azonban, hogy minden egyes csalibevetést megelőzően kézbe vegyük a csalit, hüvelykujjunkkal végigsimítsuk a szivacsot, kicsavarjuk belőle a vizet, és újraillatosítsuk.
Meglehetősen egyszerű technikáról van szó, melynek hatásfoka sokkal kevésbé a használt műcsalitípustól, mintsem az alkalmazott illatanyagoktól függ. Bár folyamatosan illatanyagokat mondunk, kötelező tudni, hogy igen gyakran orrfacsaró, förtelmes bűzről van szó. Mivel az „illatanyagból” csak kevés kerül rá a szivacsra, szabad ég alatt a horgászorr ezt könnyen elviseli. De ha a köröm alá vagy a körömházra kerül, és ezt otthon kezdjük szellőztetni, alighanem kiparancsolnak bennünket a házból.
Az alkalmazott illatanyagok ugyanis lehetnek ragadozófajra szabott gyári készítmények, meglehetősen alacsony bűzeffektussal. Ugyanakkor alkalmazhatóak a korszerű pontyozás alkalmával használt állati eredetű aromakoncentrátumok, amelyek már sokkal barátságtalanabbak szaglószervünk számára. Tekintettel arra, hogy ezek a készítmények rendszerint drágák, és nem is lehet lépten-nyomon beszerezni őket, a szakavatott pörgetők „csináld magad”-alapú készítményekhez szoktak folyamodni. Sőt odáig jutottak, hogy a pontyozásnál használtakat a maguk által készítettekkel elegyítik. Csupán ízelítőül mondjuk, hogy a „háziipari” bűzkészítmény alapját légmentesen záró dobozban napon tartott giliszta vagy pióca alkotja. Aki még nem „pipált” ilyent, és érzékeny a gyomra, az ne kísérletezzen. Aki vállalja, annak tudnia kell, hogy ezekkel a szerekkel szó szerint is kesztyűs kézzel kell bánni. Tehát strapabíró, jól záró és semmiképpen sem eresztős orvosi kesztyűvel ajánlatos csak belenyúlni a többréteges göngyölegben légmentesen záró doboz tartalmába.
Az illatanyag-variációk részletes ismertetésével egyelőre adósak maradunk. Horgászatilag azonban fontos tudni, hogy a módszer különösen azokon a terepeken sikeres, amelyeken a harcsamarasztaló helyek nehezen közelíthetőek meg, vagy csaliveszejtő dzsumbujból kell előbűvölni a nagybajuszúakat. A horgászásba mindenáron tudományos elemeket becsempészők szerint az illatfelhő terjedése a vízben a Reynolds-számnak megfelelően történik. Hogy ez alatt mit értenek pontosan, horgászatilag talán nem is fontos. De elhisszük nekik.
