Az a képzeletbeli óra, amely mutatja, mennyi van még hátra, a galóca esetében nemrégiben még azt mondta: majdhogynem lejárt. Aztán tavaly márciusban útjára indult egy művelet, amely ennek az órának megálljt parancsolt. Sipos Sándor, Aleksandar Bajić, Ljubomir Pejčić és Igor Srećković a magyarországi Demény Ferenc és Sokoray-Varga Solt közreműködésével Perućacon sikeresen végrehajtották a dunai galóca mesterséges szaporítását. Időzítették az ikraérést; elvégezték a megtermékenyítést; végrehajtották a keltetést; tápra szoktatták az új galócanemzedéket; halasítottak; az állomány egy részét pedig továbbra is nevelik. Szűk két hónappal ezelőtt pedig belevágtak a szaporítás második ciklusába.
Ezt igen hangosan, szinte kiáltva kell kimondani, hiszen ezt nálunk még sohasem csinálták kétszer, de még egyszer sem végig. Ugyanis a két korábbi próbálkozás, amelyet nem ez a csapat végzett (a végrehajtók néven nevezése mellőzve), nem adott galócát. Eredményeik ismeretlenek, hatásfokuk közismerten nulla!
A „mi csapatunk” második nekifutása április elején vette kezdetét. Ekkor egy tomboló patakból – láb- és nyaktörés veszélye közepette – kellett előbűvölni az ott őrzött anyahalakat. Erre nyolc óra ment rá. Aztán el kellett indítani az ikraérlelést, és kivárni, hogy bekövetkezzen. Erre is ráment egy hét. Aztán az ivartermékek lefejését kellett lebonyolítani, de úgy, hogy az anyahalak ennek során ne szenvedjenek sérüléseket. A megtermékenyítést követően pedig ki kellett várni a kelést. Erre a folyamatra szokták mondani, hogy négy-öt hét alatt hat, de semmiképpen sem nyolc, hogyan bonyolítják le. A galócaikra ugyanis igényes szerzet, ahhoz, hogy életképes képződmény keljen ki belőle – meg hogy egyáltalán kikeljen –, sötétben, áramló vízben, mozdulatnul kell hevernie legalább egy hónapig. És ez alatt az idő alatt napi huszonnégy órán át kell figyelni, mi történik körülötte és vele. Hőmérséklet, vízáramlás, tisztaság, oxigénszint, nyavalyák, penészedés... ilyesmi. Mindezt összetartani, vagy ha ártana, elejét venni.
De ne ragozzuk tovább, a kis galócák kikeltek. Egyelőre még a szikzacskó tartalmát emésztik, és ezekben a napokban/órákban kell majd felkínálni nekik az első falatot. Az első falat fogalma – akárcsak az ikraérés, a megtermékenyítés, a szemfoltosság, a függeszkedés, az elúszás... – a körülírtság ellenére meglehetősen behatárolt haltani fogalom. Valójában annak a méretre és fajra szabott tápláléknak a fogalmát fedi, amelyre nem érvényes: akár eszi, akár nem, mást nem kap. Mert a galóca nem hajlandó bármit megenni, igen kevés az, amit akar, de annál több, amire rá se néz. Szóval ebben a pillanatban, de az elmúlt napokban is, öt ifjonc (Demény ezt az évet kihagyta, mert a doktoriját gyűri) galócalárvák ezreinek tálal. Mert ebben a szakmában mindenre, ami majd holnap következik be, már tegnap fel kell(ett) készülni.
A halak mesterséges szaporításának lényege éppen abban rejlik, hogy az új nemzedéket számtalan, veszéllyel fenyegető életszakaszon segíti át. Ennek során nem történik egyéb, mint hogy a lehető legalacsonyabb szintre csökkentik az elhullást; kiküszöbölik a betegségek, a penészedés, a fulladás okozta veszteségeket; ikra- és ivadékpusztítóktól mentes, élősködők nélküli környezetben tartják az új állományt; rajtban pedig magas megtermékenyítési, majd kelési arányt érnek el. Többszörösét, sőt sokszorosát annak, amennyi a természetben lenni szokott. A halak mesterséges szaporításában csak az elnevezésben szerepel a mesterséges, máskülönben minden természetes. Meg a számok különböznek jelentősen. Hogy mennyire? Azt mi is szeretnénk tudni.
Mivel nem mától holnapig történő dologról, hanem hosszú távon időszakosan ismétlődő műveletsorról van szó, a munkanaplók feljegyzései egyelőre műhelytitkot jelentenek, hiszen folyamatosan dúsuló, tisztuló és csiszolódó adatkészletről van szó. A fiúk azonban annyit elárultak – alig kellett tízszer megkérdezni, „máris” mondták –, hogy a megtermékenyítés magasan kilencven százalék felett van – és akárcsak a kelési százalékarány –, a száz tőszomszédságában. Ennyit közlékenységükről. Ennek során, úgy rémlik, mintha olyant is mondtak volna, hogy a lárva- és ivadékkori elhullás százalékban kifejezve hitvány egyszámjegyű. De nem biztos, hogy ezt szabad lett volna hallanunk.
Annak a bizonyos órának a ketyegését azonban még halljuk. Igaz, az óramutató áll, a percmutató is megállt, míg a másodpercmutató – úgy tűnik, – visszafelé pörög.
