A történet rövid lére fogva érkezett hozzánk: Az unokatestvérek, Viktor és Siniša, kihajóztak a magyarkanizsai csónakkikötőből, és elindultak süllőre pörgetni; a Majom-sziget feletti szakaszon kikötöttek a part menti bozótosnál, és elkezdtek horgászni; percekkel később, az ötödik bevetésre, Viktornak kapása volt; azonnal látszott, hogy nagy hal vágott a műhalra, mégpedig akkora, hogy az süllő nem lehetett, mert ekkora süllő nincs; Siniša azonnal vízre küldte a csónakot, és igyekezett minél távolabb evezni a part menti akadóktól; fél óra múlva jött fel először a hal, majd heves iramban megindult völgymenetben, aztán visszafordult... még vagy négyszer; amikor hosszú percek után már úgy tűnt, kikészült, mégis talált erőt egy heves kirohanásra, és akkorát rántott a szereléken, hogy a bot háromba tört; többre nem futotta erejéből, Siniša állkapcson ragadta, majd beemelte a csónakba; alkalmas helyen a zsákmányt kirakták egy mólóra, lefényképezték erről-arról, és – kapaszkodjunk! – visszaengedték.
Valóban rövid a történet. De a megfogott nagy halak története mindig is rövid. Szabályszerűen rövidebb, mint a horogról elmenekült ismeretlen méretűeké. Minden bizonnyal azért, mert ha már megfogták, minden ismert, és nincs mit találgatni. Meg hozzáadni. Ha sikerül kiiktatni a fantáziát, marad a valóság. Márpedig az lehet szebb, és rendszerint szebb is, mint a képzeletekkel fűszerezett hamis ábránd.
De nem csupán az élvezetek és a sikerélmények halmozódása következtében döntöttek úgy a fiúk, visszaengedik a nagybajuszút, nehogy a jóból megártson a sok. Még kevésbé játszott közre az a tény, hogy harcsatilalom van. Az ekkora harcsák szaporodásbiológiájában szabályszerűen üzemzavarok vannak, és keveset adnak vissza. Meg aztán mire a hal a csónakba került, öreg este lett, koromsötét volt, és nem lát(ha)ta senki. Tehát elvihették volna, ha akarják. Ők azonban vissza akarták engedni.
A hír hallatán – a rossz nyelvek szerint – megrögzött irigy húshorgászok tucatjait kellett reanimálni. Azokban, akik a „fogd meg, vidd haza, edd meg” hozzáállás szószólói és gyakorlói, a hír hallatán egy világ omlott össze. Azon kicsinyes világ, melyben a horgászengedély kifizetődődése a cél, a hazavitt hal mennyisége pedig az eszköz.
A dolgok ilyen állásában a halállománynak életesélye nincs. A horgászok folyamatosan csökkenő zsákmánya, az egyre kevesebb sikerélménye, és végső soron az engedély kifizetődőségének elmaradása (is) annak a következménye, hogy nemzedékeken keresztül az engedélynek ki kellett fizetődnie, az anyagi ráfordításnak pedig meg kellett térülnie. És ezt a halállománynak kellett kipénzelnie. Történt is így, amíg volt, ami fizetett. Fizetőképes halból azonban egyre kevesebb volt/van, ezért a húshorgászok pénzügyi mérlegében egyre nagyobb szerephez jutottak a devalvált értékű fajok, és egy leértékelődött hozzáállásnak méltó bérévé váltak.
Amikor Siniša és Viktor – akik máskülönben megszállott természetbarátok – visszaküldték a bajszost a közösbe, valójában a felnövő és egészséges hozzáálláson érlelődő új horgásznemzedék felfogását juttatták kifejezésre. Gyakorlatilag is. A fogd meg és engedd vissza! mozgalom tájainkon is mind több követőre talál. A kellő ismeretekkel megpatkoltak ugyanis tudják, hogy a halállomány az emberrel szemben vívott harcban régen alulmaradt. A beszűkült élettér, a túlhalászás és (igenis!) túlhorgászás következtében nincs az a halasítás, amely a halsóvár húshorgászok igényeit kielégítené.
A Facebookon is olvashatjuk, hogy a fiúk a harcsát azért engedték vissza, hogy más is megfoghassa, és átélje mindazt, amit ők. A kérdésre pedig, hogy „rotyog-e már”, azt válaszolták, „majd akkor, ha a Tisza felforr!”.
Akik nemzedékeken keresztül terjesztették a halállomány folyamatos apasztását eredményező horgászszemléletüket, azok esetében érthető, hogy sokkos állapotba jutottak a két magyarkanizsai fiatalember „tékozlásának” hírére. Mert van, akit már nem lehet megváltoztatni, hiszen a nemzedékeken keresztül történő félrenevelés következményei mindössze néhány év alatt nem kezelhetők ki. És egyelőre még ők vannak többen. De!
Kötelezően oda kell figyelni a fogd meg és engedd vissza! mozgalom legnagyobb szószólóinak, a korszerű pontyozás hódolóinak a reakciójára. A több tavon folyó Reviri Srbije Kupa részvevőihez éppen verseny közben érkezett meg a hír. Előbb kissé hitetlekedve kérdezték, „már a harcsázók is?”. Majd tapsolni kezdtek. Nyilván mások is.
