A szegény ember, aki vízzel főz, mostanság ugyancsak vakargatja az ülepét ott is, ahol nem viszket, hát még az önön tudásával, tapasztalataival sosem békülő vizek szerelmese, akibe úgy belerúgtak a bennfentesek (rézeleje), mármint a vízgazdák, hogy aligha tudhat nyugodtan ülni a vízparton azon történő rágódása közepette, hogy az engedélyért leblökkölt öt piros értékét miként váltja valósággá.
Hogy piszokhalból nem jön össze a pozitív mérleg, az évi fogásnapló összegzésekor, az hét szentség! Jelen pillanatban ott tartunk, hogy az engedélyre előbb össze kell böjtölni a dénárokat, s időbe telik, amíg a jóember élére rakja a fene nagy értékű aprót, míglen egyben az összeg a boldogsághoz, hogy kézben a főnyeremény, most aztán uccu, lóhalálban a vízpart tavaszi zsongása fölkeresendő.
A minap a szabadkai Semlyék Zöldike piacán, miközben két szakival a böllérboltban disznógyomor reményében várakoztunk, hogy netán ide is jut a pacal alapanyagból vásárlandó, egyikük harmatos tekintettel a semmibe révedt, míglen kérdezni találta, hogy a Domonkosok okosságából kicsikarhatnánk-e némi tanácsot a hol, mikor és mi módon a mivel kérdésekre.
– Egyszerűen ki kell játszani a törvényalkotót, méghozzá a leghatásosabb, a kifizetődőség eszközével – mondtam volt tébláboló társamnak, aztán bővebben kifejtettem, hogy jelen pillanatban és körülmények között egyetlen kibúvó szabadíthat minket bármi szorításból, mégpedig ha az egyet, de nagyot adura játszunk.
– Tavaly is leégtünk a tiszai pezsdüléskor, vagy egy hétig ültük a vizet, de akkora lebőgés már régen esett rajtunk! – mondta az egykori villanyszerelő, akinek éppen egy bendő felét csomagolta a boltos hússzaki. A másikuk nem is szólt, csak vitte toronyház iránt az abálni valót, mire emez még megjegyezte, hogy tavaly nyáron két évet öregedett szegény, mivel a Tiszán kerek hónapig érdemes kapása volt.
Nos, rendben. Némi előcsatározást követel a csinálom, de manapság megéri minden hókuszpókusz, csakhogy érdemes halhoz juthassunk. Mert igaz az igaz, tavaly a magyarkanizsai Sárga-zóna vizéből még olyan mesterhorgászok sem tudhattak halat varázsolni heti ottültükben, mint a vízjáró tollforgatók eszesebb része, úgy bizony! Nekem is csupán egy érdemesem volt, ami kifizette az engedély árát. Suma summarum, lebőgés a javából.
Ezért írom az alábbiakat. A húshorgász drágán megfizetett fényképes engedélye birtokában a következő napokban figyelje a tiszai vízállást, s amikor pezsdülésnek indul gyér halú, hétszépség folyónk, próbálja fölkeresni a környékünkön föllelhető tiszai kutakat, melyekből kapásteremtést varázsolhat elő. Számomra két ilyen hely van torzs közt kelőben: az egyikük a martonosi Nagyporond-sziget hónaljában leledzik, göcsörtös fák őrizte lehetetlenségben, a másik pedig a tiszai városka Fekete-partja takarásában, egy magasságban a Keramikával, a Legkérész-porond fölött. Mindkét hely közepes vízállásnál is legalább húsz láb vízoszlopot tart a hátán, ahova ilyentájt még sötéttel érkezem, fél zsák ezüstkárászfejjel a hely megfejelésére, és esetleg kapáskedvi virgoncság egyengetésére etetendő. Tehát: vízpezsdülésben, etetőanyaggal ott vagyok, ahol a part szakad, egyetlen négyméteres spicce a partról alant tíz méteren felüli vízmélységnek bókol majd, ha bókol, és a meghajnalodott etetéssel, a vízforgásnak köszönhetőn helyben illatosítom elképzelt kedvenceimnek a kaját. Hogy csináljak is valamit, valamit olvasok, és az a valami – miközben negyedóránként húsz-harminc kárászfejet lódítok a titok rejtekének – a Magyar Szó, a Családi Kör meg a Hét Nap, hogy idejekorán eligazodjak az okosaink elmejárásán, ha valaki kérdezne felőlük, hogy mi a szöszt szöszmötölnek mostanság annak reményében, hogy az itteni magyarság valamilyen csoda folytán gazdag torkossá hizlalhatja magát, és befektetései nyomán legalább ezer munkahelyet biztosít a mostani ágrólszakadt fajtám egyedeinek.
Drága a csali, nagyon drága. Ezért használom ilyenkor az én drágalátos, nagyszerű, vérbő puhányaimat, amelyeket elébb a Csurgó-lecsorgója betonján gyűjtöttem be, az ilyenkor igencsak fickós orvosi piócáimat.
A harmincon inneni fonottom kapcsába kerül a tiszai harcsázó végszerelék: 10 grammos, 20 centiméter hosszú pálcaólom, minek fölötte vagy másfél méternyire egy páternoszteron forgókapocs a javából, amibe kapcsolódik félméteres tiszai előkén az ötös harcsázóhorog. Ugye, milyen egyszerű? És ha én akkor, ott, harangszó táján erre a lézerezett hegyű, féltett kincsemre rábiggyesztek hét orvosi vagy lópiócát, méghozzá mindegyiket a pofájánál húzva a horgomra és vízzel szemben a látott helyre lódítom fenekleni, nyugalmi állapotában a nyél úgy ül meg végével az ülepem alatt, hogy akárha a harcsasóhajtást is csalimra, fölbizsergi hozzám a csodát, a csodateremtés elősejléseit. A többi meg gyerekjáték. Kérdezem én, melyik pezsdülési, üres gyomrú kis barátom hagyján észrevétlen, a halfejek okozta előétel nyomán, hogy a piócacsokor netán még illene oda habnak a tortán? Ugyan már, hiszen isten teremtményei is csak emberi tulajdonságúak, még ha eszesebbek is a teremtés tökélyénél.
És most számolok. Ha nekem az elkövetkező tíz napban, mielőtt beáll a harcsanász, sikerül két vehemens ránehezedést kicsikarnom a leírtak alapján, akkor nemhogy a magamén vagyok, de még attól sem riadok vissza, hogy a fene nagy tudománnyal megáldott ihtiológusaimnak elmagyarázzam: egy kilogramm harcsahús 5 euró, szorozva barátom-barátaim súlyának kilogrammosított tömegével, melyek netán a vállamig, jobb esetben a fülemig értek, és hogy az gubában annyi meg annyi, ugye... Mindez, kérem, mégis messzebb az ökör szarvánál, nemde?
