Újabb este a Duna partján, szokásomhoz híven a stégen szöszmötölve készültem az esti bevetésre. A fejlámpa fényében leltároztam a felszerelést, hogy ha már vízen leszek, minden kéznél legyen. Nem volt szükségem sok holmira, csupán egy doboz wobblerre, egy bivalyerős pergetőbotra, egy masszív orsóra és izmos fonottra annak dobján. Harcsázni készültem.
Mire minden kellék elfoglalta a helyét a csónakban, a túlpartról már hallatszott is az első öblös hangú rablás. Szeretem ezeket a hangokat, igazi szimfónia horgászfülemnek. Nem tudom oly sűrűn hallani, hogy megunjam, folyton beleborzongok, ha a közelemben durrant egy-egy öregebb példány. Eloldottam a madzagot, a motor közben halkan ketyegett. Amint eltoltam magam a stégtől, kakaót adtam rá, és már repített is a Yamaha. A sötétség ellenére pontosan tudtam, merre járok, már betéve ismertem a helyeket. Az első kanyar után a nagy nyárfák alatt állítottam le a csónakot, és az evező segítségével partközelbe lopakodtam. Nesztelenül mozogtam, mint aki lopni készül. Talán így is volt, hiszen igyekeztem elcsenni valamit az éjszaka varázsából. Úgy helyezkedtem el, hogy könnyedén meg tudjam dobni a vízbe lógó bokrok alját, és a sötét zugokba ejtegettem a wobblereimet a nagybajszúak reményében.
Enyhe köd ereszkedett a tájra, az éjszakai madarak szárnycsapásai furcsa neszeket gerjesztettek a sötétben. A parti nádasban vadmalacok visongtak, a távolból egy mély hangú bagoly huhogása hallatszott, igazi horrorfilmes fíling volt; nem az ijedős fajtából valóknak találták ki.
A távolból pukkanások hangjai szűrődtek felém a párán keresztül. Lassan csordogáltam a sodrással, vártam, hogy bármelyik pillanatban a lehulló csalim alatt felrobbanjon a víz, és megküzdhessek a vizek éjszakai urával. Egyre gyakrabban buffogtak a harcsák, éreztem, már csak percek kérdése és lecsapja valaki a zörgő csalimat. Pillanatok múlva éles pukkanás közepette tűnt el a felszínen billegő wobblerem. Beemeltem egy rendeset, pumpáltam néhányat, és máris a felszínen tekergett a hármas forma bajszos. Nem rá vártam, de nem is haragudtam érte. Kiakasztottam a vaskos horgokat és útjára bocsátottam az ifjú márványos testűt. Ekkor alig ötvenméternyire tőlem bődületes rablás hangjai rázták meg az éjszakát.
A szívem hevesebben kalimpált, amint a hang irányába közeledtem, majd óvatos mozdulattal pottyantottam csalimat a vízre bókoló ágak alá. Abban a pillanatban örvény keletkezett, és máris rándult a kezemben a bot. Nem volt hangos, csupán egy kis loccsanást lehetett hallani, ennyi volt az egész. Súlyosat akasztottam, válaszként majd’ kibillentett egyensúlyomból a hal. Szorosan markoltam a nyelet, nem engedtem a fenék felé törni, mert vaskos ágak rejtőztek a mélyben, amelyek közt menedéket lelhetett volna ellenfelem. A csónak közelében zajlott a csata, és percekkel az akasztást követően már meg is jelent egy fakó márványos harcsatest. Elsőre nagyobbnak véltem, de nem volt éppen olyan kicsi sem. Amint sikerült rendesen állon markolnom, egy mozdulattal a csónakba emeltem. Végigsimítottam nyálkás testét, válaszként legyintett egyet a farkával és teljesen megnyugodott. Némán bámultam a pompás ragadozót, és abban a pillanatba újra hallottam a buffanást az előző rablás közelében.
Nem a nagyhangút fogtam meg! – hasított belém a felismerés. Még párszor elcsorogtam a bokor előtt, de nem volt kapásom, és a hang sem ismétlődött. Ennek ellenére is boldog voltam, hogy immár harcsaszagú lett a kezem.
