Amikor szőlész-borász barátaimat arról kérdeztem, milyen volt a 2010-es év, olyan csúnyákat mondtak, hogy ha leírnám, még a nyomdagép is belepirulna. Aztán valami csoda folytán, vagy épp vincellér barátaim tudásának köszönhetően, egészen iható borokat raktak az asztalra Vince-napkor. Igaz, egy kicsit szárazabbak, vékonyabbak, mint lenni szoktak, de illatuk, zamatuk, kiváló. Vadászati szempontból nyugodtan leszögezhetjük, hogy ne adjon az isten még egy ilyen évet, mint amilyen a tavalyi volt, bár a végére, úgy tűnik, itt is kikupálódott a helyzet.
A tavaly február végi és március eleji havazás elvitte a nyúlszaporulat első generációját. Vidékünkön ez nem számít kirívó esetnek, mivel a kontinentális klíma övezetében gyakran előfordul az ilyesmi, és ha a vadállomány egészséges, nem szenvedi meg túlzottan. A gond akkor kezdődött, amikor a szélsőségesen csapadékos április és június elvitte a második és a harmadik generációnak javát, ha nem a teljes egészét. Júniusban már nyilvánvaló volt, hogy bajok lesznek, mert a határt járva nem lehetett kisnyulakat látni, és a szezonnyitó hajtások a legpesszimistább jóslatokat látszottak igazolni.
Ahol máskor a 40-50 puskás egy körben játszva meglőtte a fejenkénti egy-egy nyulat – de előfordult, hogy 100 nyúl volt terítéken –, ott most két kört kellett csinálni ahhoz, hogy elérjük a fejenkénti egy nyúl kompetenciahatárt. Ez volt a helyzet Észak-Bácskában. Máshol, ahol a nyúlállomány jóval az itteni alatt volt, a helyzet még siralmasabb képet mutatott, ugyanis nem egy vadász volt kénytelen zsákmány nélkül hazatérni. Nem azért, mert nem tudott lőni, hanem azért, mert nem volt mire lőni.
A helyzet a fácánnal sem volt sokkal különb, és a józanabb vadgazdák már-már az idény leállítását fontolgatták, a többiek pedig az apróvad hiányát a sok talponálló kukoricával magyarázták. Tény azonban, hogy mint mindig, most is sok minden közrejátszott abban, hogy a nyúl- és a fácánállomány megfeleződött, vagy legalább 30 százalékkal csökkent. A tényleges állapotot csak úgy tudnánk felmérni, ha a vadásztársaságok felhagynának a szocializmusból örökölt retusált adatok közlésével. Így csak becsülgethetünk kisebb-nagyobb pontossággal.
Az idén az új törvényre való átállás miatt a társaságok a szokottnál korábban végezték el a vadszámlálást. (Már ahol egyáltalán elvégzik ezt a vadgazdálkodás szempontjából elengedhetetlen munkát, és nem csak egy fiákerszámot mondanak be.) A közölt adatok ismeretében megnyugtató, hogy Észak-Bácskában a tenyészállomány megmaradt, vagy nem süllyedt jelentősebben az optimális szint alá. Ez azt jelenti, hogy ha az idén az időjárás nem a tavalyi katasztrofális körülmények között alakul, kellő gondozás, etetés és tervezés mellett jelentős javulást érhetünk el a nyúl és a fácán szaporulata terén. Ami a fácánt illeti, az idén indokolt lenne legalább kétszer annyi mesterségesen tenyésztett fácánt a terepre kibocsátani, mint más években. Ez persze elsősorban a vadászok és a vadgazdák pénztárcájának vastagságától függ. Sajnos még mindig vannak olyan egyesületek, amelyeknek a vezetősége – a terepi jó adottságaival számolva – nem vásárol fácánt, hanem arra számít, hogy ezt majd megteszi a szomszéd, és a vad átvándorol őhozzá. Ez olcsó, praktikus, de nem becsületes. Megelőzhető azonban azzal, ha állandóan etetjük, itatjuk, és madarainknak a vadászatig kellő nyugalmat és búvóhelyet nyújtunk. Ehhez azonban remízeket, csendereseket kell telepítenünk, ami szintén pénzbe kerül.
A februári idényzárás, pillanatnyilag úgy tűnik, nem sok jóval kecsegtet. Az illetékesek késnek a vadászterületek kiosztásával, a területek meghatározásával, és a nagy egyesületek mindezt a status quo megtartására és a kiválni szándékozó társaságok megregulázására használják ki. A szinte március derekáig tartó hideg, havas időjárás nem kedvez a vadnak. Az első nyúlfiak, akárcsak tavaly, odavesztek. Ez egy erős állománynál nem lenne gond, a tavalyi veszteségek után azonban azzá fajulhat.
Az átállással, illetve átszervezésekkel előtérbe kerülő gondok pedig azzal a veszéllyel járhatnak, hogy a társaságok, vagy újszerűen egyesületek, olyan sorsra jutnak, mint az a rohanó szekér, amelynek kocsisa a lovak köze dobja a gyeplőt. Sajnos az ilyen állapotot mindig a vad sínyli meg, mi pedig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megengedjük magunknak az állomány további hanyatlását. Mert ha ez bekövetkezne, a puskáinkat akár több évre is szögre akaszthatnánk.
