Vajdaság területén mintegy száz–százötven évvel ezelőtt, az Arany János Toldijában megénekelt nádifarkas, ha nem is mindennapos, de eléggé gyakori vadfajnak számított.
A XIX. század utolsó éveiben a Drávaszögben, tehát Topolyától csupán 100 kilométerre a nádifarkast még sztrichninnel mérgezték a bellyei uradalom jágerei. Erről részletes statisztikát vezettek, amelyet az akkori magyar Királyi Vadász- és Lőegylet lapjában közöltek. Az irtóhadjárat olyan eredményes volt, hogy az első világháború kezdetéig már írmagja sem maradt a sakálnak ezen a tájon. Eddig még tisztázatlan okok miatt az aranysakál európai populációja a múlt század hetvenes éveiben robbanásszerű szaporodásnak indult, és a bulgáriai, macedóniai és pelješaci szigeteken fellelhető sakálnépesség elkezdett terjedni észak felé a nagy folyók mentén.
Először kifejlett hímek jelentek meg egy-egy területen, majd a fiatal, egy-két éves szukák követték őket. A sakál párban vagy inkább, mondhatjuk, családokban élő állat. Egy pár szaporodásához, megélhetéséhez igen nagy, mintegy 2–4 négyzetkilométeres vadászterület kell. Párzási időszaka egybeesik a rókáéval, és a szukák májusban hozzák világra 4–6 kölyökből álló almukat. Vajdaságban a sakál többnyire kotorékban ellik, de sűrű, bozótos vidéken vagy nádasokban akár sekély vackokban is elvan. A kicsinyeit két hónapig szoptatja, ám a szoptatási időszak végén már visszaöklendezett zsákmánnyal is táplálja őket. Az alom a következő párzásig együtt marad, együtt vadásznak, és ez alatt az idő alatt tanítják a kölyköket a túlélésre. Amennyiben a terület nem teszi lehetővé újabb párok kialakulását, a sakálok továbbra is az eredeti csapatban maradnak, segítve a következő generáció felnevelését, majd előbb a hímek, később pedig a szukák is továbbállnak. A faj terjedésének e módja annyira bevált és sikeres, hogy csupán néhány évtized alatt visszahódították az általuk hajdan birtokolt területet, és elérték Németországot.
Magyarországon ma már vadászidénnyel védett vadászható vad. Populációja mintegy ezer egyedre becsülhető. Az ottani vadászati szakemberek véleménye szerint ha fenntartható ez az egyedsűrűség, nem jelent veszélyt az úgynevezett nemes vad állományára. Szerintük ha a sakálok száma egy-egy területen túllépi ezt a számot, akkor és csak ott indokolt feloldani a faj vadászidénnyel történő védettségét, és akárcsak a rókát, az állomány apasztása érdekében egész évben korlátlanul lehet vadászni.
Nincs bebizonyítva, hogy a sakál bármely nemes vadfajtát veszélyeztetné, sőt az elejtett vagy elhullott egyedek gyomortartalmának vizsgálata azt mutatta ki, hogy mint a róka is, túlnyomórészt apró rágcsálókkal táplálkozik, de szezonális jelleggel még az érett gyümölcsöt is elfogyasztja.
Vadászata nem túl komplikált, mint a ragadozók többsége könnyen hajtható. Ritkán tör ki oldalra, többnyire egyenesen előre, az elálló puskások felé halad. Mivel igen félénk és rejtőzködő életet él, ritkán lehet látni, jelenlétét üvöltése és nyomai árulják el. Szívesen veszi fel a dögöt, így aránylag könnyű dögkútra szoktatni, ahol megfelelő magaslesről vagy leskunyhóból elejthető.
Újbóli megjelenése és meghonosodása vidékünkön sokakban igen vegyes érzelmeket ébreszt. Az európai keresztény hiedelemvilág a farkast, a sakált és a rókát is vérszomjas, alamuszi, ravasz teremtményeknek tünteti fel, holott csupán ügyes, a saját világában kiválóan működő, alkalmazkodó lényekről van szó. Kelet-Szerbiában, a Morava és a Duna mentén állítják, hogy a sakál megjelenésével szinte eltűnt az őzállomány. Ez a két jelenség azonban valószínűleg nem függ össze. Biztos, hogy időnként a sakálcsaládoknak sikerül az anyjától elválasztani és elejteni egy-egy őzgidát, szarvasborjat vagy vadmalacot, de ez nem jellemző. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az a gida, amelyiket a sakálok megfognak, arra is való. A Morava-völgyi őzeket nem a sakálok gyomrában, hanem a rájuk kigyót-békát kiáltó lesipuskás konyhavadászok mélyhűtőjében kellene keresni.
Egy dolog biztos, a sakál visszatért, itt van, és tulajdonképpen egy vonzó trófeás vaddal gazdagodtunk. Azonban azt is el kell mondani, hogy ez csak akkor igaz, ha vesszük a fáradtságot és megismerjük, vagy inkább újból kiismerjük ezt a ragadozót, megtanulunk gazdálkodni vele és vadászunk is rá.
