A ponty tudományos neve (Cyprinus carpio) a görök küprinosz (cyprinos) és a latin karpio (carpio) szavakból állt össze, mindkettő jelentése ponty, a koi szó viszont japánul jelent pontyot.
A ponty szigorúan szakmai meghatározása eurázsiai halfajként emlegeti, amelyet öt alfaj alkot: az aurópai–kaukázusi, a közép-ázsiai mint átmeneti forma, a kelet-ázsiai, a délkelet-ázsiai és az indonéziai. Az első négy esetében különbségek mutatkoznak a hátuszonyban levő elágazó sugarak számában, a pikkelyképletben, a gerinccsigolyák számában, a szem átmérőjében és a bajusz hosszában, míg az indonéziai alfajt részleteiben nem írták le. A pontyról alkotott képet tovább bonyolítja, hogy az európai–kaukázusi alfajnak több formája ismert, valamint az is, hogy különböző szerzők más-más felosztáshoz folyamodtak. Ezért az öt alfajra való felosztás csupán domináns, de nem általánosan elfogadott. Ugyanakkor tudni kell, hogy a felsorolt alfajok mindegyike a többi alfajhoz tartozóval szaporodva nemzőképes utódokat ad, tehát egységes fajt alkot. A ponty az ponty, és kész!
A ponty(ok)ról alkotott képet azonban tovább bonyolítja a tenyésztett halgazdasági és díszállományok létezése.
A ponty háziasításáról szóló történet ma már két síkon fut. Korábban az a nézet uralkodott el, hogy a tenyésztett változatok távol-keleti eredetűek, és hogy Európában is ezek terjedtek el. Ma már tudjuk, hogy nem így történt. A pontyszelídítés a Távol-Keleten és Európában párhuzamosan, egymástól függetlenül történt. Az európai művelet kiindulópontja pedig éppen vidékünkön volt, abban az időben, amikor a római légiók elérték Pannóniát. Itt ismerkedtek meg a ponttyal, hiszen ez a hal abban akkoriban csupán a Duna vízrendszerében fordult elő. Az ízekben gazdag és a szállítás viszontagságait jól tűrő hal eljutott az Örök Városba, ahol a haspárti patriciusok birtokainak medencéiben tárolták. Ezek voltak a pontytartás kezdetei még akkor is, ha nélkülözték a halnevelés elemeit. A ponty egyre szélesebb elterjedéséhez hozzájárult a kereszténység térhódítása. Az évi több mint száz böjtös nap megkövetelte, hogy tányérközelben legyen a böjtölnivaló akkor is, amikor az időjárási feltételek nem tették lehetővé a halászást. Ahogy terjedt a kereszténység, úgy haladt vele a ponty is, és megtalálta helyét a kolostorok melletti halastavakban.
Bizonyítottnak tekinthető, hogy a szerzetesek elsajátították a pontyszaporítás külterjes módszerét, melynek mibenlétét féltve őrzött titokként kezelték. Évszázadokban mért időszakról van szó. Ennek során történt, hogy a kolostorok halastavaiban tartott pontyokon rögzült mutációk jelentek meg pikkelyfogyatékosság formájában. Ezzel párhuzamosan jelentek meg a nagy hátmagasságú egyedek is.
Ismét hosszú idő(k) elmúltával a nemesített állományokon belül négy fő öröklődési vonal alakult ki. A szakma ezeket idővel a tükrös, az oldalpikkelysoros, a pikkelyes és a bőrponty elnevezésekkel illette. Tehát nem illik minden hiányos pikkelyzetű egyedre a tükörponty elnevezés, ez csak meghatározott öröklődési vonalhoz tartozó példányokra vonatkozik. Tovább bonyolítja a történetet, hogy számos halgazdaság kialakította a saját – mondjuk így – pontyfajtáját.
Az akkortájt kialakult fő öröklődési vonalak ma már eredeti formájukban nehezen lelhetőek fel, ehelyett számtalan kombinációjukkal találkozunk. Idővel ugyanis bizonyítást nyert, hogy biztonyos vérvonalak kereszteződése során olyan letális gének alakulnak ki, amelyek már lárvakorban óriási elhullást eredményeznek. Mindennek velejárója volt az is, hogy a nemesített pontyokkal történő halasítások következtében nemcsak a nemesítettek, hanem az őshonos formák tulajdonságai is hígultak. Bármennyire furcsán hangzik, tényként kezelhető, hogy a ponty egyik eredeti formájának – melyet a szakma magyar pontyként (C. c. m. hungaricus) tart nyilván, és amelyet a horgászok nyurga- vagy sodrófapontynak neveznek – ma már a legveszélyeztetettebb halak listáján kellenne szerepelnie. Eredeti formájában szinte alig található. A féreértések elkerülése végett mondjuk, hogy nem nevezhető minden kis hátmagasságú ponty nyurgának. Hogy valóban az legyen, négy mérhető testindexnek is a megszabott határokon belül kell alakulnia, márpedig a kis hátmagasságú látszólagos nyurgák nem tesznek eleget valamennyi paraméternek. Nem minden vézna nyurga.
A pontynemesítés keleti változatában a kilók gyors halmozása mellett a szépségre való törekvés is jelentős szerepet játszott. A gazdagabb színezetű egyedek keresztezése és szaporítása által jöttek létre a bőségesen és szokatlan módon elszíneződött egyedek. Ezek kiválogatása és kereszteződése Japánban legalább hat évszázadon keresztül folyt. Ennek következtében Honsu szigetén 1820-ban létrehozták az első japán pontyot, vagyis a koit. Hogy nem különálló fajról van szó, azt a mitohondriális DNS vizsgálata is bebizonyította. Egyértelmű, hogy a koit a ponty távol-keleti alfajából tenyésztették ki. Ugyancsak ezzel a módszerrel biztonyították be, hogy a színgazdag koik számos vérvonala a ponty eurázsiai alfajával keresztezve jöttek létre.
A kísérletek és bizonyító eljárások egyértelműen tanúsítják, hogy a ponty a ponttyal – legyen az vad-, nemesített vagy dísz- – minden irányban (és mennyiségben) sikeresen szaporodik, ráadásul nemzőképes utódokat hoz létre. Tehát egyazon fajról, és semmiképpen sem kettőről, hatról vagy tucatnyiról van szó.
