A szakkiadványok kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a süllő 35–50 milliméteres testméret mellett – 5-6 hetes korában – tartósan és visszafordíthatatlanul áttér a ragadozó életformára. Ezt követően az egyéb falatok csak bizonyos táplálékcsoportok tömeges megjelenése esetén fordulnak elő étrendjében, többnyire járulékosakként. A horgászokat azonban elsősorban az érdekli, hogy ha a süllő már jóllakott, mikor tér vissza az étvágya.
Nem titok, hogy a süllő kapásciklusainak gyakorisága elsősorban a vízhőmérséklet függvénye. Horgásznyelvre fordítva úgy is lehet fogalmazni, hogy a kapókedv egyenesen arányos a víz hőmérsékletével. Ez alól csupán a szélsőségesen magas hőfokok képeznek kivételt, mert rossz hatással vannak a víz oxigénháztartására.
A süllő táplálékfelvételével foglalkozó kutatások – sok helyen, más-más időpontban, és különböző kutatócsoportok által – nagyjából két síkon zajlottak. Mindkettő során úgymond (süllő)testreszabott falatokkal, leginkább küszökkel etették a kísérleti állományt. Az egyik kísérletsorozatban a falat teljes elemésztésének időtartamát röntgenen készített felvételek által vizsgálták. Ennek során megállapították, hogy a lenyelt hal teljes elemésztéséhez 23 fokon 34, 20 fokon 45, 15 fokon 83, 10 fokon 157, 5 fokon 257 órára van szükség. Ezek az eredmények minden bizonnyal rossz hatással vannak a téli pörgetők derűlátására, hiszen vizeinkben ez idő tájt egy testreszabott falat a süllőgyomorban több mint tíz és fél napig van jelen. És csak azután keres(ne) másikat.
A másik kísérletsorozat mellőzte a röntgenfelvételeket. Csupán adagolta a falatokat, és mérte a két táplálkozás között eltelt időt. Ennek során merőben más eredmények születtek. Húszfokos vízben a süllők négy-öt óránként táplálkoztak. A vízhőmérséklet ötfokos csökkenése után ez az idő megkettőződött. Tehát 15 fokon 8-10, 10 fokon 16-20, 4 fokon másfél-kétnaponként néztek újabb falat után. A kirívó különbségek ellenére mindkét kutatás eredményei pontosak és elfogadhatóak.
Miről is van szó? Amit a röntgenfelvételek kimutattak, azzal a gyomornedveknek immár nem akadt semmi dolguk. Amit a fizika kimutatott, azzal a kémia nem tudott mit kezdeni. Ami látszott, azon nem volt mit rágni.
Annak ellenére, hogy a kísérletek eredményei vitathatatlanul pontosak, a történések a természetben nem ilyen keretek között zajlanak. Elsősorban azért – ismét fizika! –, mert amíg az akváriumokban a vízoszlop teljes magasságában egyforma a víz hőmérséklete, addig a természetes vizek rétegeződnek. Nyáron a felszíni rétegek a legmelegebbek, a mély rétegek pedig a leghidegebbek. Télen fordítva van, fent a hideg, és a mélyben van a négyfokos „meleg”. Ősszel és tavasszal fordul elő, hogy a felszínen és a mély rétegekben kiegyenlítődik a hőmérséklet. Nagy általánosságban van így, ám ez nem tartós állapot. Ennek következtében fordul elő, hogy a halak – a taglalt esetben a ragadozók – nem azonos hőmérsékletű vízben időznek. Tehát az akváriumi körülmények között mért értékeket megfelelő átszámolási és újraszámolási műveletekkel kéne újraértékelni. (Majd máskor!)
Figyelembe kell venni azt is, hogy az akváriumi minta asztalát testre szabott falatokkal terítették. A kísérleti állomány küszt fogyasztott, vidékünk legtömegesebb raj- és takarmányhalát. Legalábbis azoknak az időkben legtömegesebbjét. Az elvégzett kísérletek óta azonban vizeinkben sok minden megváltozott. Időközben tájainkra megérkeztek a gébek, számos vizünkben pedig elszaporodott a gyöngyös razbóra. Tájidegen voltuk ellenére mind a razbóra, mind a gébek (négy tömeges és további két bizonyított faj) kitűnő takarmányhal, és a süllőgyomor gyakori látogatója. A lágy húsú, oldalról lapított testű küsztől abban is különböznek, hogy hengeres testük kemény állagú. Ezekkel a falatokkal a ragadozó gyomornedvei nem birkóznak meg olyan gyorsan. Mind a gébek, mind a razbóra sokkal lassabban utazik keresztül a süllő emésztőrendszerén. Tehát nemcsak a fizika, hanem a kémia is tovább bíbelődik velük.
Az emésztés gyorsaságára vonatkozó adatok a folyókon azért is értékesíthetők nehezebben, mert tágabb teret nyújtanak a halak vándorlásának. Nem biztos, hogy a ragadozó azért nem kap a horogra, mert nem éhezett meg, hiszen el is vándorolhatott. Zárt vizeken – ahol nem kell elvándorlással számolni, és a kis vízmélység következtében a rétegeződés is szűkebb határértékek között alakul – az akváriumi kísérletek nyújtotta adatkészlet alapján már lehet számtani műveletekre alapozni. De!
A rossz nyelvek szerint azok váltak igazán jó horgásszá, akik a horgászásnak éveket szenteltek, a számtannak perceket!
