A halállomány védelméről és fenntartható hasznosításáról szóló törvényünk tartós védelem alá helyezte az ország területén előforduló valamennyi ingolafajt, az alfajokig terjedően. A részleteket nélkülöző megfogalmazás nem is annyira a törvényhozók alaposságát tükrözi, hanem az ingolákkal kapcsolatban felmerült félremagyarázásokat és bonyodalmakat hivatott kiküszöbölni. Nincs szándékunkban ezeket magasröptű tudományossággal feszegetni, csupán érintőlegesen futunk végig rajtuk, és az érdekességek talaján igyekszünk maradni.
A múlt század első felében a volgai halászok évente még 400–500 tonna ingolát zsákmányoltak, és mind „natúr”, mind konzervként forgalmazva számottevő haszonra tettek szert. Ugyanakkor a tengerentúlon az ingolák komoly gondokat okoztak. Amikor megépült a Niagara-vízesést megkerülő Welland-csatorna, rajta keresztül bizonyos anadrom (tengerben élő, ívás végett folyókba járó) ingolafajok elérték a Nagy-tavakat. Mivel ezek a fajok élősködő életformát folytatnak, úgy megritkították a Huron- és Michigan-tó tavipisztráng-állományát, hogy az a korábbinak mindössze egy százalékára zsugorodott. Az élősködők elleni harc – terelőgátak építése, a lárvák mérgezése, áram … – évekig tartott, és 50 millió dollárt emésztett fel.
A mértéktelen ingolafogyasztás következtében két angol király is istenben boldogult. Előbb János, majd I. Henry is büntette alattvalóit, ha nem szolgáltattak be elegendő ingolát, amely ínyencfalatnak számított. A szóban forgó hal biológiája azonban veszélyt rejteget fogyasztói számára. Míg más hal esetében a lárvakor mindössze néhány napig tart, addig az ingoláknál évekig elhúzódik. A lárva a fenékiszapban él és szerves törmelékkel táplálkozik, minek során rengeteg olyan anyagot halmoz fel, amely a királyoknak (is) árt.
Az ingolák metamorfózisára három–öt év után kerül sor. Ezután egyes fajok élősködő életformára térnek át, körszájukkal más halakra tapadnak, és a gazdahal vérével meg testnedveivel táplálkoznak. A dunai ingola nem tesz ilyent, négyéves lárvakorát követően télelőn hallá alakul, többé nem táplálkozik, áttelel, majd tavaszi ívását követően elpusztul.
…és a kifejlett hal
A Kárpát-medencében ritkaságnak számít. Elsősorban azért, mert horoggal nem fogható, gazdahalra nem tapad, a halászszerszámokon pedig simán keresztülsiklik. Amikor a múlt század 60-as éveiben Holčík behatóak kívánt foglalkozni ezzel a fajjal, kénytelen volt múzeumi exponátumokon dolgozni. Ennek ellenére a haltani kutatók igen serények voltak, tizenhét tudományos (latin) névvel illették, és ettől függetlenül tizenhét alfaját írták le. Ezek számát némi akadémiai svédtornát követően sikerült háromra csökkenteni. A hetvenes évek szakirodalma kiveszett fejként emlegeti. De!
Öt évvel ezelőtt egy szávaszentdemeteri (Sremska Mitrovica-i) horgász különös halféleséget vitt el a helyi horgászboltba, és elmondta, hogy gyakran rábukkan a partkövezés visszamaradt tócsáiban, meg ehhez hasonlót talál a süllők gyomrában is. A lelet szakemberek kezébe került, és kiderült, hogy dunai ingoláról van szó. Nagy felfedezést a következő év tavasza hozott, amikor belcsénynél (beočinnál) a dunai zátonyok gödreiben Draško Grujić több ingolalárvát talált, napokkal később pedig Sípos Sándorral együtt több tucatnyi gyűjtött be. A felfedezés lényege, hogy a lárvák három korosztályhoz tartoztak, a fejlettség három különböző stádiumában voltak, és a legfejlettebb egyedek az év végén alakultak volna hallá. A következő években a lárvák előfordulása megismétlődött. Egyértelmű tehát, hogy a dunai ingola szaporulata a folyóban rendszeres, állománya pedig önfenntartó. A vele való mindennapi találkozások elmaradása csupán a horgász- és halászszerszámok jellegével magyarázható.
Hasonló a helyzet a tiszai ingolával is, azzal a különbséggel, hogy ez a faj élősködő életformát folytat. Mivel sem kifejlett hal, sem lárva formájában az utóbbi években nem került elő, csupán a horgászok és halászok azon megfigyeléseire hagyatkozhatunk. Ezek szerint a harcsákról a szákolást megelőzően „hatalmas piacóféleségek” váltak le. Nem árt tudni, hogy a tiszai ingola mint faj a Tiszában alakult ki, és a szőke folyó vízrendszerén kívül sehol máshol nem fordul elő. Akárcsak dunai rokona – védett!
Horgászatilag jelentősek az öt évvel ezelőtt talált példánnyal kapcsolatos akváriumi megfigyelések. Fürge akár az olajozott villám, hozzá képest a csíkféleségek lomha lajhárokra emlékeztetnek. Gyakran visszafúrja magát az aljzatba, miközben egész testét igénybe vevő ostorszerű csapkodást művel. Béna az a ragadozó, amely ilyenkor nem veszi észre! Ezt a mozgást hűen utánozzák a függőlegesen alámerülő hengeres testű gumitáncosok.
