Amikor beköszönt a tél és már igazi arcát mutatja, akkor az átlagember otthonában forró teát szürcsölget, miközben tévét néz vagy olvasgat. Nem így a fanatikus horgászok, akikben még frissek a nyári horgászélmények, és továbbra is azon törik a fejüket, miként járjanak túl a halak eszén. Különösen azért, mert vizeinkben van egy hal, amely csak ez idő tájt ébred fel nyári álmából.
A menyhal a tél leghidegebb napjaiban kel csak életre, szaporodása is erre az időszakra esik. Furcsa életritmusa annak tulajdonítható, hogy a jégkorszakból maradt vissza, és annak az életkörülményeihez alkalmazkodott. A menyhal életmódjával és biológiájával kapcsolatban sok minden továbbra is tisztázásra szorul. Amit azonban biztosan tudunk róla: húsa fehér, ízletes és szálkátlan, mája pedig ínyencfalat.
Lássuk mit mond a szakirodalom erről a különleges tulajdonságokkal rendelkező halról, mely a legmostohább körülmények között, télvíz idején hóban, jégben, fagyban a legsötétebb éjszakában is vízpartra tudja csalogatni a megszállott horgászt.
A menyhal főleg a Duna vízgyűjtő területét lakja, elterjedésének legdélibb határai a Plavsko jezero és Lim folyó. Őshonos, a tőkehalfélék egyetlen édesvízi képviselője. Tudományos neve Lota lota, a népnyelv kutyahal, méhal, ményhal, menyus, törzsőkhal, nagyagyúhal, tarka meny nevekkel illeti.
Hosszúkás, hengeres a teste, feje felülről lapított, jellegzetesen békaszerű, szájában tömötten kicsi hegyes fogak ülnek, a szeme kicsi. A mellúszó magasan, csaknem a test középvonalának közelében ered, széle lekerekített. Hasúszói torokállásúak, a mellúszók előtt helyezkednek el, keskenyek és hegyesek; a második úszósugár hosszan megnyúlt. Két hátúszója közül az első rövid, a második hosszú, egészen a farokúszóig terjed, de azzal nem olvad össze. A farokalatti úszó ugyancsak hosszú és alacsony, a második hátúszó alatt található. A farokúszó hosszú, széle lekerekített.
Pikkelyei nagyon aprók, alig láthatóak, mélyen és keményen ülnek a bőrben. Jellegzetességük, hogy nincsenek rajtuk évgyűrűk, csupán világos és sötét mezők váltják egymást. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy a menyhal életmódjában nincsenek kifejezett és hosszan tartó koplalási időszakok, pusztán az időszakosan felvett táplálék mennyisége változó. Oldalvonala helyenként hiányos. Háta erősen márványozott, barnászöld-sötétbarna, a hasa piszkosfehér.
Az édesvízi menyhal ívási ideje többnyire decemberre esik, de kezdődhet novemberben, és elhúzódhat márciusig.
Ősszel, a víz lehűlésekor, a menyhalak megélénkülnek, az egyébként éjszakai életmódot folytató halak októbertől kezdődően már egész nap aktívak. Ivarérettségüket a hímek 3-4, az ikrások 4-5 éves korukban érik el. A máskülönben magányos életmódot folytató hal az ívás időszakában nagy csapatokban gyülekezik.
Csoportosulásukkal kapcsolatban az utóbbi időben a horgászok érdekes megfigyeléseket tettek. Csendes téli estéken a folyóparton különös hangokra figyeltek fel, ugyanolyanokra, mint amilyeneket a kuttyogató kelt, azzal a különbséggel, hogy ezek a hangok sokkal halkabbak. A vízről érkező ismétlődő hangok folyamatosan árral szemben haladtak! A belemagyarázások elkerülése céljából azonnal le kell szögezni, hogy a megfigyelések szerint úgynevezett menyhalputtyogásról van szó, és a menyhalak ívóhelyre vándorlására vezethető vissza.
Magára az ívásra a december–februári időszakban kerül sor a folyók köves vagy homokos mederszakaszain 2–5 fokos vízhőmérsékletben. A nőstény 300 ezertől 1 millió ikrát rak. A vízzel megközelítőleg azonos fajtömegű ikrák kezdetben a vízoszlopban lebegnek, és 45-55 nap múlva kelnek ki a 3-4 mm hosszú lárvák, az önálló táplálkozást 12-15 nap múlva kezdik meg. A hároméves egyedek táplálkozásában jelenik meg a nyári inaktív, és ezt követően térnek rá a kifejezetten ragadozó életmódra. A folyamatosan hideg vizekben nagy pusztítást végez a pisztrángfélék és a galóca ivadékában, emellett kannibalizmusa is kifejezett.
A menyhal az alámosott partoldalakban, gyökerek, nagy kövek között, tuskók alatt, és a vízfenék gödreiben tartózkodik. Nappal nem hagyja el a búvóhelyét, de az est beálltától hajnalig keresi a táplálékot. Minél hidegebb a víz, annál aktívabb.
Horgászatának leggyakoribb módszere a fenekezés. A hosszabb horgászbottal könnyebb kiemelni a halat a parti kövezések, gyökerek mögül. A vékonyabb zsinór jobban áll a sodrásban, a lapos kanálólom jobban fekszik a fenéken, a pálcikaólom viszont kevésbé akadós. A hosszú szárú horgot könnyebb kivenni a menyhal szájából, hiszen szabályszerűen mélyre nyel.
Csalinak legmegfelelőbb a máj, tüdő, lép, giliszta, halszelet és az apró csalihal. A nem élő csalinak az ólom alatti, tehát fenékre hulló, míg az élő csalihalnak a felső horgon, az ólom fölötti horgon a helye. Kapása nem erőteljes, de a csalit csak ritkán hagyja ott. Idejekorán történő kontrázásra elsősorban azért van szükség, hogy a hal ne torokra nyeljen, másodsorban pedig azért, nehogy a lenyelt csalival akadásba meneküljön. A megakasztott menyhal nem tanúsít nagy ellenállást, egyszerűen kisétál a partra. Tehát nem nevezhető sporthalnak, de kellemes téli horgásznapokat nyújt.
Menyhalazáshoz melegen kell öltözködni, lehetőleg termoruhába. Jó ha van fejlámpánk, világítópatronunk, kéztörlő rongyunk, késünk, fogónk, horogkiszabadítónk… no meg hőpalackunk (termoszunk) forró teával.
Nálunk a menyhal fajlagos tilalmi idővel nem, csupán méret- és darabszám-korlátozással védett.
