A nyári récevadászat sosem volt ínyemre való. Nem szeretem a meleget, az izzadságtól hátamhoz ragadó inget és bár kedvelem a zenét, a szúnyogok hegedülése se okoz valami túl nagy gyönyörűséget. A récék meg a vizet szeretik, és ahol víz van, ott aztán szúnyogból sincs hiány. Így a kacsavadászatot mindig is késő ősszel, télen gyakoroltam, amikor szúnyog már nincs, a kacsák már rég átollottak és a stockerok gácsérjai barna mellükkel és acélzöld fejükkel könnyen elkülöníthetők a tojóktól. A legfontosabb viszont, hogy ilyenkor télen a récék szárnya már megedződik, röptük szélsebes, és ilyenkor nyújtanak igazi kihívást annak, aki lőtudományát szeretné kipróbálni. Mert a tarlókon kövérre hízott, felburranni is alig tudó, tapasztalatlan, fiatal récék halomra pufogtatása nem jelentett, nem jelent kihívást az igazi vadászember számára.
Tájainkon is megjelenik a mandarinréce?
A nyolcvanas években aztán belecseppentem a vadászat istene mézesbödönének a közepébe – legalábbis ami a vízi szárnyasok vadászatát illeti – hiszen hat éven át Kopácson éltem és vadásztam. A világhírű rétnek, az utolsó európai ősmocsárnak, nem a szomszédságában, hanem a szívében. Az ott töltött idő csak igazolta állításomat, hogy a récevadászat igazi ideje télen van. Ott többnyire húzáson, hajnali vagy esti húzáson, vadásztuk a récéket, a libákat és más vízi madarakat. Az ott töltött idő alatt alkalmam volt ellesni ennek a vadászati módnak minden szépségét, nehézségét, csínját és fortélyát. A hiedelem szerint a feketelábú récék böjti eledelnek számítanak, és húsúk akkor is fogyasztható, amikor minden más hús evése tilos. Ezért valamikor karácsony böjtje körül feltétlenül récét vagy szárcsát kellett lőni, hogy valami rendes ennivaló is legyen az asztalon.
Észak-Bácskában, ahol a több mint száz éve tartó állandó lecsapolások következtében nem sok hely van, ahol állandóan akad réce. De télidőben, amikor a tavak és rétek befagynak, a még élő vízzel csörgedező folyócskák megtelnek kacsával. Ekkor jön el a bácskai récevadászok igazi karácsonya.
Az idén azonban ez sehogyan sem akar bekövetkezni, a változó/megváltozott világunkban pedig a récék is egyre inkább városiasodnak. Beszorulnak a parkok dísztavaihoz, vagy a folyócskák házakkal, kertekkel szegélyezett szakaszaira. Ma már nem számít különlegesnek, ha reggelente a baromfiudvarban a tyúkok közt fácánokat, vadrécéket látunk, és a parkban sétáló gyerekektől kiflivéget kunyeráló hattyúk közt a tőkésrécék is mind gyakrabban megjelennek. Sőt találtak már récefészket a városok szívében is.
Ha megjönnek a fagyok, vagy leesik a hó, talán megváltoznak a körülmények is. De addig böjtölni kell annak, aki récére akar vadászni. Mert a házak között nem volna tanácsos!
Valamikor nagy szenzációnak számított ha valaki egy-egy messze földről idetévedt cifra tollú vándort ejtett el. Kopácson az ilyen idegen récét többnyire csak dunai récének hívták, hiszen a Duna is messze földről jön, így nem csoda, ha ilyen különleges madarat hoz magával. Változó éghajlatú, sarkaiból kifordult világunkban azonban mind gyakrabban fordul elő, hogy nálunk is megjelennek olyan egzotikus kacsa- és libafajok, mint a mandarinréce, a vörösnyakú lúd, az ásólúd, valamint az apácalúd. Ezek a madarak szigorúan védettek, ezért csak gyönyörködni szabad bennük, elejteni nem!
