Ilyenkor, november elején nagy változások történnek a természetben. Reggelente ködfátyol mögé bújik a nap, és a milliárdnyi vízcsepp felett égi vándorok kiáltása hallatszik. A színek tompábbak, sötétebbek és a szél illata már magában hordja az tél fagyos leheletét. A haragoszöld lombok sárgává, majd vörössé változnak, mígnem megfeketednek, hogy végül szűzies fehérségével eltakarja őket a dér és a hó.
A vadász számára ilyenkor gyönyörű az erdő és a rét, még akkor is, ha fegyver nélkül jár úttalan utakon. Mert a vadász mindig nyitott szemmel figyeli a természetet, és meglátja annak akár rezzenésnyi változását is. Manapság azonban bárhova is néz, igencsak nyugtalanító jelenségekkel találja magát szembe még olyan helyeken is, ahol az emberi beavatkozás szinte elhanyagolható, ahol látszólag minden a természet rendje-sora szerint megy.
Történt ugyanis, hogy negyed évszázad után újra alkalmam nyílt belépni a híres Kopácsi-rétbe. Arra a területre, amely annak idején évente vagonszámra ontotta a halat, valamint világelső trófeákat adó gímbikáknak meg zongora nagyságú vadkanoknak volt az otthona. A mintegy hetvenezer hektáros ősmocsáron még ma is láthatóak a kilencvenes évek háborújának a nyomai. Igaz, egyre halványulnak, hiszen az élő erdő begyógyítja a sebeit. Ugyanakkor nem biztos, hogy túléli a magukat környezetvédőknek titulálók túlzott törődését.
A rétet ugyanis teljes védelem alá helyezték, ami azt jelenti, hogy az évszázadok óta a rétben és a rétből élő embereket kitiltották a területéről. Az odalátogatókat pedig már a bejárat előtt egy tábla fogadja, amelyen hosszú sorban ismerteti a tiltásokat. Nagy vonalakban és enyhén sarkítva: levegőt venni szabad, minden más tilos!
Az elmúlt negyed évszázad alatt a rét élővilága is megváltozott. Eltűntek a nyílt füves területeken legelő gulyák és kondák, de visszatért az aranysakál és a hód. A sakál dél felől, a másik északról hódította meg a rétet. A környezetvédők örültek ennek. Az erdészek és a vadászok viszont eleinte csak bosszankodtak emiatt, most azonban már a vészharangokat kongatják a két régi/új faj megjelenése miatt. Tény ugyan, hogy ezek a fajok száz évvel ezelőtt ennek a rétnek rendszeres lakói voltak. Csakhogy akkor még a réttel gazdálkodtak, így nem volt teljesen magára hagyatva. Most, hogy beavatkozni tilos, a sakál visszatérése óta szinte lenullázta az őzállományt, és az apróvadat is megtizedelte. A hód pedig az érvényben levő játékszabályok mellett az egész rét jövőjét veszélyezteti. Tömérdek fát dönt ki, amely elzárja a rét csatornáit, ez pedig a kiszáradásához vezet. A vadászat és a halászat tiltása a madarak és a nagyvad (elsősorban a vaddisznó és a szarvas) túlszaporodását eredményezte, ennek következménye pedig a két fajt támadó betegségek terjedése és a paraziták robbanásszerű szaporodása. A gímszarvasállományt a métely tizedeli, míg a vaddisznónál a trichina terjedt el.
A halállományt pusztító kárókatonák száma megtízszereződött, ezért hal sincs már a lápban. De nemcsak a hal vesztét okozza a kormoránok nagy száma, hanem az erdő jelentős pusztulásának is okozója. Ahol ugyanis ezek a madarak fészkelőtelepet létesítenek, ott a fák kipusztulnak. A kizárólag hallal táplálkozó madár trágyája kiégeti még a százéves fűzfák gyökereit is. A halállomány eltűnéséhez a hódok is hozzájárultak, mivel gátépítésükkel elzárják az évszázados ívóhelyeket, és ennek máris katasztrofális következményei vannak.
A réten látottakból csak arra lehet következtetni, hogy a környezetvédők dicséretes tevékenységük közben átestek a ló túlsó oldalára!
