Évekkel ezelőtt, az Újvidéken megtartott ifjúsági úszózó világbajnokság edzésnapjai során Alan Scotthorne ötszörös világbajnok, az angol ificsapat stratégája, a pályát értékelve kijelentette: Azokon a vizeken, ahol van elég hal, de nincs belőle túl sok, mindig a legjobbak kerülnek fel a dobogóra.
A múlt héten a spanyolországi Caspénál megtartott pontyfogó világbajnokságon Anglia válogatottja győzött, Horvátország nyert ezüstöt, Szerbiáé lett a bronz. Ha figyelembe vesszük, hogy a korszerű pontyozásban mindhárom ország nagyhatalomnak és mindenkori esélyesnek számít, akkor Scotthorne értékelése most is helytállónak bizonyult. A világbajnokság részvevői – különösen azok, akik mérföldekkel lemaradtak a dobogóról – aligha fogják azt vallani, hogy a verseny színhelyén, az Ebro duzzasztott szakaszán, „elég” hal lett volna.
Már a pályavallatás során mindenki tisztába volt azzal, hogy rossz a terep, kevés a hal és silány lesz a zsákmány; ebből kifolyólag szoros lesz a verseny, és egy-egy fogás helyekkel lendíti előre a párost is, meg a csapatot is. Nem árt tudni, hogy a pontyozó VB-ken három páros alkotja a válogatottat; a verseny szektoronként történik; a végső sorrendett a szektoronként elért helyezések összeadása alapján határozzák meg. A legkevesebb szektorpontot halmozó válogatott a győztes, az zsákmány össztömege a „gólkülönbség” szerepét tölti be, és csak akkor veszik elő, ha két vagy több válogatott ugyanannyi szektorpontot gyűjtött. Erre most nem került sor.
Az angol válogatott 9 (2, 3, 4), a horvátok 10 (3, 3, 4), a mi válogatottunk pedig 14 (2, 2, 10) szektorpontot halmozott. Nem árt szóvá tenni, hogy a bronzról lemaradó franciáknak is csak 16 „rossz” pontjuk volt, egy szektorgyőzelem mellett 7-est meg 8-ast fogtak. Az ötödik helyezett románoknak úgyszintén volt egy szektorgyőzelmük, ehhez azonban egy elfogadható kilencest, meg egy beletenyerelős 17-est adtak hozzá. A háromnapos verseny kezdete azonban egészen más sorrendet ígért, és ezt majd két napon át be is tartotta.
Igaz, az angolok hamar az élre törtek, már a pályavallatás során kifundálhattak valamit, ami gyors, de nem sok zsákmányhoz segítette őket. Ezzel magyarázható, hogy mindhárom párosuk jól kezdett, de egyik sem húzott el, és végül egyik sem lett szektorelső. Ezzel párhuzamosan sok csapat a teljes zsákmányhiánnyal találta szembe magát. Szaporán ásítoztak, és úgymond végigunatkozták a VB-t. Ilyen helyzetekben azonban szabályszerűen a találékonyság, a tapasztalat, a párosok közötti jó kommunikáció... – mindezt gyűjtőnéven tudásnak nevezzük – dönt.
A C szektorban horgászó Radoslav Mudrinski és Marko Josić ugyanis a verseny negyvenedik órájáig haltalan volt. A kétségbeesés meg a bosszankodás helyett azonban folyamatosan kísérleteztek, próbálgattak, és hamarosan beindították az ipart. A nagy semmiből a szektorkettesig vitték, ennek során megszákolták a VB legnagyobb (25,209 kg) halát is. Hasonlót produkált Bojan Bojanić és Mrgud Tasovac is az A szektorban, bőven lemaradva a román páros mögött, szűken megelőzve a horvátot lett úgyszintén szektormásodik. A szimpla számszaporítás nyomán úgy tűnik, hogy a B szektorban elért 10. helyen bukott a még jobb, talán győztes helyezés is. A kákán csomót keresők nyilván bele is kapaszkodnak ebbe. De ne tegyék! A világhálónak köszönhetően az egész ex-YU térséget folyamatosan tudosító macedón kolléga már a versenyt megelőzően szétkürtölte, hogy ez a szektor rémálom, és aki ott halat fog, az előtt le a kalappal. A verseny részeredményeit szakaszonként áttetvező érdeklődők felfigyelhettek arra, hogy a kérdéses szektor helyenként annyi halat kínált, mint a faluvégi csordakút. Milorad Končar és Dobrica Petrović ezen a szakaszon fogott hét pontyot, míg a közelebbi, de a távolabbi szomszédok is jobbára betliztek. Ha ők is átásítozzák a versenyt, és „vert mezőnyi helyosztóval” húszat–huszonegyet hoznak a közösbe... rágondolni is rossz.
Máskülönben a verseny utolsó órái akár drámaiaknak is minősíthetők. Ekkor történt, hogy a horvát csapat fogást fogásra halmozva üldözőbe vette az angolokat, a mi válogatottunk pedig a franciákat. A hajrá valójában arról szólt, megőrzik-e az angolok az aranyat, a franciák pedig a bronzot. Az angolnak sikerült, a franciáknak nem engedtük.
A párosok versenyében román arany, olasz ezüst és francia bronz született. A negyediktől a kilencedik helyig mindet az angol, a horvát és a szerbiai párosok foglalták el, Mudrinski és Josić az 5. Bojanić és Tasovac a 6.
Csemegeként ide kívánkozik, hogy a Scotthorne-i pályaértékelés alighanem ráillik a Caspéban megtartott VB-re is. A világsztár ugyanis nem sok vagy kevés, hanem „elég” halról beszélt. A „túl sok” halat kínáló pálya utólagos ártalmát most a Dél-afrikai Köztársaság válogatottja érezhette át. Történt néhány évvel ezelőtt a náluk megrendezett VB-n, hogy akkora zsákmányt produkáltak pontyból horoggal, amekkorát csak a sztahanovista bányászok tudtak szénből lapáttal. Az akkori égbeszökő számadatokat a frissiben véget ért VB halszűkére való tekintettel kihagyjuk. De nem hagyjuk szó nélkül – kárörömről szó sincs –, hogy a dél-afrikai csapat a most véget ért világversenyen úgy lett huszadik, hogy csak egy párosa fogott halat.
