Örökös vitatéma a munkaadók, a kormány és a munkavállalók képviselői, a szakszervezetek között, hogy mennyi legyen az engedélyezett minimális munkabér, most sincs ez másként. Jelenleg az órabér értéke 95 dinár, a szakszervezetek 102 vagy 103 dinárt követelnek a munkáltatók uniója és a kormány pedig 97 dináros összeg jóváhagyására hajlik.
Szerdára ígérték, hogy a kormánytagokból, a foglalkoztatottak uniójából, a Szerbiai Önálló Szakszervezeti Szövetség, valamint a Függetlenség ágazati szakszervezet képviselőiből összetevődő Szociális Gazdasági Tanács végre meghozza a szociális megállapodás alapját képező, a minimális órabér nagyságára vonatkozó döntést. Hosszas egyeztetés előzte meg a tárgyalásokat, ennek ellenére nem lehet tudni, hogy mi lesz a végkimenetele ennek az állandó vitaalapot képező kérdésnek, de sejteni azért sejthetjük, hogy amint az lenni szokott, bizonyára a szakszervezetek maradnak alul. Eddig legalábbis mindig így történt, aminek valószínűleg az az oka, hogy a mai napig nem volt képes egységes álláspontot kialakítani a foglalkoztatottak érdekeit képviselő szervezet, ami tevékenységére nézve inkább a sóhivatalhoz hasonlítható, mint egy határozott fellépésű, modern, a dolgozók érdekeit és javát képviselő szakszervezeti intézményre.
Az az igazság, hogy a hatalomváltás és a vagyon szerkezeti átalakulás után, Szerbiában a szakszervezetek nem tudtak haladni a korral, s egy erős minden fontos szociális és gazdasági kérdésben megkerülhetetlen, a kormánnyal és a munkaadókkal szemben sikeresen tárgyaló partnerré válni. Hol vagyunk mi a kapitalista országokban működő szakszervezetekhez képest? Ott tömeges a tagság, a munkavállalók érdekvédői jól szervezettek, fegyelmezettek, határozott fellépésűek a hatalommal szemben, mindig tudják, hogy mit akarnak, és megvan a jól kipróbált mechanizmusuk, hogy miként tudják nyomásgyakorlással, fenyegetéssel, sztrájk kilátásba helyezésével elérni azt, amit szeretnének.
Szerbiában nem tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez a szakszervezetek, ennek az oka az lehet, hogy a gazdasági, politikai rendszerváltás kezdetén nagy volt a megosztottság közöttük, az egymás közötti civakodással voltak elfoglalva, eközben senki sem emelte fel hangját az állami cégek kiárusítása ellen, és az utcára kerülő dolgozók védelmében. Rendre hallgattak, amikor az új munkaadók kényük-kedvük szerint alakították ki a szabályokat, s ezután elfogadottá vált, hogy az új kapitalisták feltétlen lojalitást, fegyelmezett munkát és minimális bért követeltek és kínáltak a foglalkoztatottaknak. Annyira beleivódott ez a gyakorlatba, hogy mára már a munkaadó minden különösebb nehézség nélkül sakkban tarthatja és zsarolhatja a foglalkoztatottjait, a kiszolgáltatott dolgozók pedig bármit megtesznek, csak hogy megőrizhessék a munkahelyüket, azért a kevés pénzért, amit odadobnak nekik.
Talán az utóbbi időben egy kicsit rendeződni látszik a szakszervezetek hozzáállása a kérdéshez, persze a megoldás az lenne, ha a sokféle szakszervezet egyesülne, a különféle politikai irányzatokat félretéve és egy egységes, elvszerű kompromisszumokra nem hajló, ám szociálisan érzékeny vezetőséget hoznának létre, amely határozottan felvenné a harcot a foglalkoztatottak gazdasági és szociális helyzetének a javításáért. Itt még nem tartunk, ám reménykedhetünk benne, hogy az európai uniós előcsatlakozással az efféle tudat is megváltozik és közeledni fog az Európában elfogadott és bevált szakszervezeti viszonyuláshoz.
