Négy évvel a pénzügyi válság kezdete óta a világ vezető ipari gazdaságainak teljesítménye változatlanul „mélységesen nyomott”, az összkép túlságosan is hasonlít az 1930-as évekre, és ennek oka az, hogy a döntéshozók most is az akkori, „alapvetően elhibázottnak bizonyult” módszereket alkalmazzák a válság okainak feltárására és a válaszlépések kidolgozására – írta a csütörtöki Financial Timesban két nemzetközi hírű szakértő.
Paul Krugman Nobel-díjas amerikai közgazdász és Richard Layard, a patinás London School of Economics közgazdaságtudományi egyetem professzora szerint sok döntéshozó ragaszkodik ahhoz a nézetéhez, hogy a válságot a felelőtlen állami hitelfelvételek okozták.
A szerzők szerint azonban – nagyon kevés kivétellel, ezek közé tartozik Görögország – ez tévedés: a válság feltételeit valójában a magánszektor – köztük a bankok – eltúlzott hitelfelvételei és hitelkihelyezései teremtették meg. Ennek a buboréknak a kipukkadása a kibocsátás, és így az adóbevételek meredek eséséhez vezetett. Ebből eredően a mai államháztartási hiányok a válság következményei, nem pedig előidézői – fejtegeti a londoni gazdasági napilapban a két közgazdász.
Krugman és Layard szerint az ingatlanbuborékok kipukkadása után az Atlanti-óceán mindkét partján a magánszektor meredek kiadáscsökkentésekkel próbálta felhalmozódott adósságait leépíteni. Ez egyéni szinten racionális lépés volt, kollektív szinten azonban a magánszektor „saját magára mért vereséget, mivel egyvalakinek a költekezése másvalakinek a bevétele”.
Ennek eredménye lett a gazdasági depresszió, amely felduzzasztotta az államadósságokat.
Olyan időszakokban azonban, amikor a magánszektor kollektív módon igyekszik visszafogni költekezését, az államnak stabilizáló erőként kell fellépnie, és nem szabad tovább rontania a helyzetet az állami kiadások jelentős visszafogásával vagy a „hétköznapi emberek” adóterheinek jelentős emelésével – írta Krugman és Layard.
A két neves közgazdász szerint a nagy hiba az, hogy az állami szektorok a magánszektorokkal „tandemben” akarják csökkenteni adósságállományukat. A költségvetési politikák, ahelyett, hogy stabilizáló tényezőként hatottak volna, csak tovább fokozták a magánszektor kiadáscsökkentésének a gazdasági aktivitásra gyakorolt negatív hatását.
Krugman és Layard szerint az eddigi tapasztalatok alapján nincs mértékadó példa arra, hogy a költségvetési kiadáscsökkentések bárhol a gazdasági aktivitás élénküléséhez vezettek volna.
A szerzők szerint, természetesen, kell lenniük középtávú államadósság-csökkentési terveknek, ám ha az adósságleépítési programok túlzottan koncentrált módon zajlanak, akkor a folyamat saját maga kudarcát okozza a gazdasági fellendülés megakadályozásával.
A legfontosabb feladat a munkanélküliség csökkentése, „még mielőtt járványos méreteket ölt”, és még nehezebbé teszi a jövőbeni deficitcsökkentést.
Elhibázott elképzeléseivel sok nyugati gazdaságpolitikai döntéshozó „súlyos szenvedéseknek teszi ki” országa lakosságát – írta Krugman és Layard, „tragédiának” nevezve, hogy a recesszió kezelésére most is olyan módszerek merülnek fel, amelyeket az 1930-as évek katasztrófái után szinte minden közgazdász már elvetett.
A szerzők „a közgazdasági józan ész melletti kiáltványnak” minősítik írásukat, és felszólítanak minden közgazdászt, aki érvelésükkel egyetért, hogy ezt internetes fórumokon jelezze, és nyilvánosan érveljen a jelenleginél megfelelőbb döntéshozói hozzáállás érdekében, mert „az egész világ megszenvedi, ha hallgatnak azok, akik tudják valamiről, hogy rossz”.
