Az égi madaraknak is bőven jut az élelmünkből (fotó: Dávid Csilla)
Szemtanúi vagyunk annak, hogy nap mint nap drágulnak az árucikkek, s ezért hajlamosak vagyunk sajnálni magunkat, siránkozunk, hogy a fizetésünk semmire sem elegendő. Ez igaz ugyan, de vajon elgondolkoztunk-e már azon, hogy ilyen mostoha körülmények közepette megfontoltan költekezünk-e vagy inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy pazaroljunk.
Ha egyszer belekukkantanánk a városi szemeteskukákba, azt tapasztalnánk, hogy sok mindent eldobnak az emberek. Elsősorban élelmiszert, használati tárgyakat, ruházati cikkeket. Mindez azért van, mert nem gondolják meg előre, hogy mire is van szükségük. Az angolok kiszámították, hogy egy év alatt annyi élelmiszer kerül veszendőbe, hogy azzal meg lehetne tölteni a világ legnagyobb sportcsarnokát, a Wembleyt. Ugyancsak az angoloktól ered a kimutatás, mely szerint a világszerte megtermelt élelmiszereknek a fele veszendőbe megy. A szeméttelepeken leggyakrabban kenyérre, tejtermékre, feldolgozott hústermékekre lehet bukkanni. Nálunk az említetteken kívül főtt élelmiszert is dobnak ki a polgárok, emellett rengeteg gyümölcsöt és zöldségfélét.
Szerbiában naponta 3,5 millió vekni kenyeret sütnek. Ennek 15 százalékát – ami olykor megközelítőleg 26 tonna – nem tudják értékesíteni. A nagy üzlethálózatokból, boltokból naponta kiszállított kenyér 12,9–14 százaléka visszakerül a pékségekbe, amivel a kenyérsütők nem tudnak mit kezdeni, mert sokszor még morzsát sem lehet készíteni belőle. A Pékek Uniója szerint a kereskedők nem tudják felmérni, hogy mennyi kenyérre és péksüteményre van szükségük, és lazán kezelik a visszáru lehetőségét. Bizony nagy tehertételt jelent számukra, hogy gyakran a leszállított áru 14 százaléka visszakerül hozzájuk. Ezt el lehetne kerülni egy megfontoltan tervezett üzletvezetéssel, amely révén mondjuk 5 százalékos felesleget lehetne megvalósítani.
A polgárok esetében az okos, előrelátó tervezés lenne a megoldás, ha csak azt vásárolnák meg, amire biztosan tudják, hogy szükségük van. A rosszul felmért lehetőségekből ered, hogy pazarlóak vagyunk. Gyakran jóval több élelmiszert veszünk meg annál, mint amennyire szükségünk van, képtelenek vagyunk elfogyasztani, s ha lejár a szavatossági ideje és megromlik, akkor valamennyit kidobjuk. A gyorsuló életritmus, a külföldről jött munkaadók hozta új munkaszokások és a rohanó élettempó magával hozta azt is, hogy nem járunk már naponta a sarki boltba vásárolni, hanem legfeljebb heti egyszeri nagy bevásárlást tartunk, amikor meggondolatlanul olyasmiket is megveszünk, amikre nincs szükségünk. Ha később nem fűlik hozzá a fogunk vagy megromlik az áru, kidobjuk. De nemcsak az élelmiszerrel vagyunk így, hanem az árammal is tékozlóan bánunk. Nem figyelünk oda, hogy ne égjen a villanyégő abban a helyiségben, amelyikben nem tartózkodik senki, a mosógépet és a villanykályhát akkor kapcsoljuk be, amikor olcsó áram van, tehát éjféltől reggel nyolc óráig. Ugyanígy tékozoljuk a vizet is, például zuhanyozás közben vagy fogmosáskor egész idő alatt folyik a csapból a víz. A telefonnal sem vagyunk kíméletesebbek. Gyakran megesik, hogy az olcsóbb SMS küldése helyett inkább az egyszerűbbet, a telefonhívást választjuk. Ezért van az, hogy Szerbiában havonta átlagosan 2000 dinárt telefonálnak el a mobiltelefon-tulajdonosok.
Kiváló pazarlási lehetőséget kínál a gyógyszeripar azzal, hogy az utóbbi időben reklámozza a betegségmegelőző módszereket, és a polgárok hisznek neki. Mindenféle vitaminkészítményekből tartalékot halmoznak fel, ami egyszerűen pénzkidobás. Elég csak célzottan azt a szert megvenni, ami éppen az adott betegségre hat.
Sokan az üzemanyaggal is tékozlóan bánnak, még a közeli üzletbe is kocsival járnak, és csodálkoznak, hogy mennyit fogyaszt az autó. Bizony nem olcsó mulatság a kocsikázás, amikor egy liter benzin körülbelül 120 dinárba kerül.
Ha a fent leírtakat tüzetesebben végiggondoljuk, rájöhetünk arra, hogy valójában szegények vagyunk, de ha a vásárlásainkat ésszerűbben terveznénk, nem adnánk magunknak lehetőséget a pazarlásra, talán több pénzünk lenne.
