Nem tudom önöknek feltűnt-e, hogy az utóbbi időben az ország vezetői egyre kevesebbet emlegetik, hogy a válság hamarosan enyhülni fog. Az év elején egyre-másra sorjáztak azok a kijelentések, hogy fél év után érezhető lesz, hogy könnyebben élünk majd. Mire ez az időszak elérkezett mindenki bölcsen hallgat. Itt-ott néha elejtenek olyan megjegyzést, hogy jövőre talán jobb lesz, de biztosat senki se mer mondani.
Holott globálisan nézve a válság csillapodik már, s minden jel arra mutat, hogy a nagy és erős gazdasági rendszerek aránylag könnyűszerrel átvészelték a legsúlyosabb időszakot, s máris lábadoznak, talán hamarosan meg is gyógyulnak. Nálunk ennek semmiféle hatását nem érezzük, sőt a vezető közgazdászaink a minap olyan kijelentést tettek, hogy úgy tűnik, itt a válság meghatározatlan időre lecövekelt. A gazdaságból jövő hírek szerint egyértelműen arra lehet következtetni, hogy sokkal nehezebb fennmaradni az idén, mint tavaly volt.
Erre az a magyarázat, hogy a gazdálkodási körülmények másfél év után az elviselhetőség határát súrolják. Nézzük, mivel küzdenek azok, akik nap mint nap vállalatvezetési gondokkal állnak szembe. Nem tudják megfizettetni a kinnlevőségeiket, mert senkinek sincs pénze. Egy-egy kifizetési ciklus legjobb esetben 150 napig tart. De gyakori az olyan eset, hogy fél év után sem történik semmiféle mozgás. Ilyenkor tárgyalásos módszerhez fordulnak az elkeseredett közgazdászok. Kérik a másik felet, hogy próbáljon legalább részletekben törleszteni. Ha szép szó nem segít, akkor jön a fenyegetőzés, és ha annak sincs semmilyen hatása, akkor kénytelenek pereskedni. Ehhez nem szívesen folyamodnak, mert hosszú és aránylag reménytelen folyamat. S a csatából rendszerint úgy kerülnek ki, hogy az adósság egy részétől el kell búcsúzniuk. Nem nagyon reménykednek abban, hogy hamarosan valami változás áll be. A helyzet még rosszabb, ha az adós fél csődbe megy. Mert akkor kimondottan reménytelenné válik a pénz behajtása.
A gazdaságban dolgozókat az állam tehetetlensége is lehangolja. A többségnek az a véleménye, hogy szinte semmit sem tesznek a helyzet kezeléséért. Sokan az úgynevezett támogatási hiteleket, az állami szubvenciót átejtésnek vélik, mert ezzel csak arra serkentik őket, hogy még inkább eladósodjanak, hitelt hitelre halmozzanak, s azután végképp kilátástalan helyzetbe kerüljenek. Képtelen az állam hosszú távon gondolkodni, és orvosolni a helyzetet. A termelés szinte leállt, a nyersanyagárak növekednek, a lakosság vásárlóereje zuhan lefelé, csak azt veszik, amire feltétlenül szükség van. Ezért a termelők is odafigyelnek arra, hogy ne emeljék az árakat, aminek egyenes következménye, hogy veszteséggel dolgoznak. A munkanélküliség folyton folyvást nő, így végső ideje lenne, hogy a mostani gazdaságpolitikát mérlegeljék a politikusok és rendezve soraikat egy hatékonyabb válságkezelő tervvel álljanak elő.
Sokak szerint eddig mindent elrontottak, egyetlen válságleküzdő programot sem tudtak megvalósítani. A legnagyobb baklövésnek azt tartják, hogy a magánosításból befolyó pénzeket felélték, azaz a nyugdíjak és a fizetések kifizetésére költötték, holott az okosan előrelátóan, betervezve kellett volna befektetni. Mondjuk infrastrukturális beruházásokba, vagy egyéb más gazdaságserkentő és fellendítő befektetésekre. Mivel ez nem történt meg, a nálunk tomboló válságnak mára már semmi köze sincs a globális gazdasági válsághoz, hanem ez itt egy meghatározatlan időre beállt, saját bejáratú és használatú válság lett.
