Feltételezhető, hogy nem sokan figyeltek fel arra, hogy jó tíz nappal ezelőtt a koreaiak megvásárolták a račai Zastava-Elektro céget. Fizettek érte 3 millió eurót, ami az államkasszába vándorolt, viszont állami magánosítási támogatásként, mivel felvállalták, hogy legalább 1000 dolgozót foglalkoztatnak, nem kevesebb, mint 4,5 millió eurót kaptak.
Ha szkeptikusak lennénk, akkor azt mondanánk, hogy Szerbia nagystílűen adakozik, és osztogatja a nem létező pénzét. Mert vajon mivel mással lehetne magyarázni azt, hogy tönk szélére sodródott vállalatot eladtak valamennyiért, majd a vételárnál jóval többet fizettek a vevőnek, hogy ezt a céget életben tudja tartani. Ez az az eset, amikor az eladó fizet a vevőnek. Nálunk ezt jó megoldásnak találták azokra az esetekre nézve, amikor már nem tudnak mit kezdeni az éppen hogy csak működő cégekkel, vagy főleg azokkal a vállalatokkal, amelyeket már egyszer sikerült privatizálni, de mivel ez meghiúsult, felbontották a szerződést. A napnál is világosabb, hogy azért fizetnek az állami költségvetésből, hogy az efféle cégeket ilyen vagy olyan módon életben tartsák. Ha pozitív szemlélettel tekintünk a felmerülő kérdésre, akkor azt is mondhatjuk, hogy az államnak ez nem is rossz húzása, hiszen ily módon ide tudja csábítani a befektetőket, és vevőt tud találni olyan tákolmányra is, amely már senkinek sem kell. Kérdés, hogy ez helyes-e?
Eddig a költségvetésből a foglalkoztatás serkentése céljából 115 céget támogattak, s erre a célra nem kevesebb, mint 47,7 millió eurót költöttek el, aminek köszönhetően 17 000 munkahelyet sikerült megtartani, vagy megnyitni. Egyébként erre a célra szánt összeg 635 millió euró. Úgy hogy nyugodtan állíthatjuk, annak csak egy töredékét költötték el. A beruházással foglalkozó ügynökség meg van elégedve. Arról számolnak be, hogy nagyon jók a visszajelzések és mindenki elégedett. Mindössze két esetben jegyezték fel, hogy a privatizált és államilag támogatott cég teljesen tönkre ment. Lehetséges, hogy ez idáig így volt, de minden bizonnyal egy átfogó és a részletekre is kiterjedő elemzés eddig még nem valószínű, hogy készült.
Milan Ćulibrk közgazdász, az Ekonomist szaklap főszerkesztője szerint az efféle állami támogatás nem jó azért, mert a vevő részéről nem szavatol semmiféle garanciát arra, hogy az államtól felvett pénzzel okosan fog gazdálkodni, s valóban megtartja is majd azokat a munkahelyeket, amelyeket létesítettek. Nem egy elenyésző összegről van szó, hiszen foglalkoztatottként az állam 4500 eurót fizet a munkahely megtartásáért, ami a szakértő szerint akár visszaélésre is okot szolgáltathat. Hazardőrök bizonyára vannak, akik legyenek külföldiek vagy hazaiak, létrehoznak egy 100 dolgozót foglalkoztató céget, vagy megvásárolnak egy ilyet, felveszik a minden egyes munkahelyért a 4500 eurót, és 2-3 hónap elteltével vagy legyen akár fél év, egyszerűen csak bezárják a céget. Kiderül, hogy nem jövedelmező az adott ágazatban tevékenykedni, nincs tovább érdekeltségük, veszik a kalapjukat és odébbállnak. Persze a zsebükben az állam által kifizetett kisebb-nagyobb összeggel. Ez ellen senki sem tehet semmit. Nincs biztosíték arra, hogy mi az eljárás, ha hasonló dologra kerül sor. Márpedig az üzletemberektől bizonyára nem áll távol a fent említett gondolkodásmód, Ćulibrk szerint ezt megelőzendő részletes elemzést kellene készíteni a privatizációs és egyéb állami támogatás hatásáról, és az abból adódó következményekről. Azért kellene ezt megtenni, hogy a kiadott pénz ne vesszen kárba. Felmérés nélkül nem tudhatjuk, hogy sikerült-e a célt elérni, valóban létesítettek-e hosszú távon egyre több és több munkahelyet, és fel tudták-e támasztani a tönk szélére sodródó cégeket.
Előfordulhat, hogy majd néhány év múlva lesznek ide vonatkozó kimutatások, de addig továbbra is folyik ez a munkahely stimuláló tevékenység, aminek nem láthatjuk a végét. A szándék érthető, a magánosítás serkentése lenne a cél, és az épphogy csak működő cégek felélesztése, de az is világos kell hogy legyen előttünk, hogy mi már a magánosítás vége felé járunk. Az első és a második körben privatizálták a legjobban menő cégeket, s mostanra csak olyanok maradtak, amelyek senkinek sem kellenek. Ćulibrk szerint az államnak inkább ahhoz a módszerhez kellene folyamodni, hogy szimbolikus összegért szinte ingyen odaadja az érdeklődőknek az adott cégeket kötelezvén őket arra, hogy megpróbálják talpra állítani, újraéleszteni. Biztos, hogy ez nem lenne egy népszerű döntés, viszont hosszú távon egyértelműen kifizetődőbb lenne. Hiszen nyomban az eladást követően, a privatizációért egy para se kerülne az államkasszába, de ha a lerobbant cég elkezdene működni, akkor az mindenképpen hasznot hozna mindenkinek. Az államnak adó és járulék formájában, a foglalkoztatottnak fizetés alakjában, a tulajdonosnak pedig meg lenne a maga tőkegyarapító haszna.
