Amíg régen csak és kizárólag nyáron tudtunk fagylaltot vásárolni, addig ma már az év bármelyik szakában találhatunk az élelmiszerboltok hűtőiben dobozos, tölcséres, illetve pálcikás kiszerelésben jégkrémet. A cukrászdák pedig az első melegebb napok megérkeztével közszemlére teszik a roskadásig megpakolt hűtőpultjaikat. A harsány színű fagyihegyek láttán még azok is elcsábulnak, akik tudják, hogy az impozáns méretet habosítókkal és különféle adalékanyagokkal érik el. A látvány mellett az ár, valamint a mennyiség is húzóerő, hiszen a négy-öt dekás gombóc helyett jóval nagyobb adagokat mérnek a kehelybe vagy a ropogós ostyatölcsérbe, mint a hagyományos fagyizókban. A felfújt jégkrémek mellett az utóbbi években szerencsére megszaporodtak a kézműves fagylaltot kínáló gelatériák is, így az igazi ínyencek is elnyalogathatnak egy-egy hagyományos technológiával, valódi tejből, tejszínből, tojásból és gyümölcsből készült gombócot, amely mentes a mesterséges ízfokozóktól és színezékektől. Valójában pont úgy készül, mint ahogyan azt a fagylalt hőskorában kigondolták. Az ötlet ötezer évvel ezelőttről ered, amikor az ókori Kínában a magas hegyekről lehozott jeget és havat összekeverték mézzel és friss gyümölcslevekkel. Tőlük terjedt el Egyiptomban és a Római Birodalomban – a korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy Néró császár nagy fagyirajongó volt. Miután a birodalom elbukott, a jégkrém is eltűnt Európából. Azt, hogy visszatért, a legenda szerint Marco Polónak köszönhetjük, aki távol-keleti útjáról hozta magával 1300-ban a hideg édesség receptjét, és honfitársai tökéletesítették. A fordulópont ott következett be, amikor egy cataniai cukrász 1500-ban kitalálta, hogy a jeget nem keveri közvetlenül az italba, hanem hűtésre használja. A cukrászmesterek a XVI–XVII. században már tejből, cukorból, tojásból készítették az alapot, majd az így kapott krémet vaníliával, kakaóporral, citrommal, különféle gyümölcsökkel ízesítették, a fagyasztáshoz pedig sót használtak.
Sokáig a gazdagok kiváltsága volt, mert csak ők engedhették meg maguknak a sóval és jéggel történő hűtési technológiát. A széles rétegek számára a XIX. századtól lett megfizethető az ára, amikor egy Londonban élő találékony svájci emigráns, az olasz Carlo Gatti hajóval importált Norvégiából jégtömböket, Franciaországból pedig fagylaltgépet, és 1851-ben felállította az első fagylaltstandot a londoni Charing Cross pályaudvar előtt. Mindössze egy pennyt kért egy gombócért, és ettől a pillanattól a jeges nyalánkság mindenki számára elérhetővé vált. Ezt követően kezdett elterjedni a kávéházakban, és az ipari forradalom után már tömegesen gyártották. A fagylalttölcsérre egészen a XX. század elejéig, pontosabban 1904-ig kellett várni, amikor is a St. Louis-i világkiállításon egy waffelsütő árus kisegített egy fagylaltost, akinek elfogytak a tálkái azzal, hogy tölcsérszerűen feltekerte az ostyát. Ettől már csak egy lépésre volt Harry Burt ötlete, aki 1923-ban egy gondolattól vezérelve a fagyit pálcikára tűzte, és szabadalmaztatta.
A rengeteg ízesítésben és formában kapható nyalánkság a világ egyik legkedveltebb desszertje, amelynek fogyasztásakor, egyes kutatások szerint, endorfin szabadul fel az agyban, pontosabban a hipotalamuszban – a boldogsághormonok csökkentik a fájdalomérzetet, eufóriaérzetet keltenek, és segítenek a stressz kezelésében. Továbbá világnapja is van (július 3.), Magyarországon pedig a napokban (május 8-án) ünnepelték meg a fagylalt napját, amely örömére számos cukrászda és fagylaltozó országszerte fél áron kínálta a gombócokat. Mit sem sejtve az egészről, pont aznap emeltem le a spájz felső polcáról a fagyigépemet, amelyet legalább tíz éve nem üzemeltem be. Mivel eléggé bizalmatlan vagyok a cukrászdák kínálatával szemben, úgy döntöttem, készítek házit. Vettem szép földi epret, felfőztem egy kevés barna nádcukorral, majd összeturmixoltam görög joghurttal és tejszínnel. Beöntöttem a gépbe, és bekapcsoltam. És akkor eszembe jutott, miért nem használtam sok éven keresztül: olyan hangos a motorja, hogy nem lehet meglenni vele egy helyiségben. Becsuktam az erkélyajtót és a konyhaajtót is, de így is láttam, hogy a szomszédasszony fürkészi a tekintetével a zaj forrását. Miután kész lett az eperfagyi, átszedtem egy műanyagdobozba, és betettem a mélyhűtőbe. A gép hangoskodása nem tántorított el további ízek kipróbálásától, úgyhogy másnap gyorsan bekevertem a békebeli puncsot is, amely családi kedvenc. Tervben van még a kókuszfagyi, és mivel maradt tejszín, csokifagyi is, és ha nagyon belelendülök, kipróbálom az igazi főzött vaníliafagylaltot, amelynek felét megbolondítom egy kevés pörkölt mogyoróval. Nem titkolt szándékom az, hogy a házi fagylaltokkal felidézzem a kúlai Lukács-cukrászdában vásárolt hideg nyalat ízét...
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
