Vissza kellene térnünk a kilencvenes évekbe – hirdetik egyre gyakrabban az internetes tartalomgyártók. De miért éppen a kilencvenes évekbe? Mi teszi ezt az időszakot ennyire vonzóvá azok számára, akik valójában nem is éltek benne?
A legújabb trendek egyike a digitális világból való kiszállás, egyfajta menekülés az állandó online jelenlétből az analóg térbe. Ez a gyakorlatban sokszor egészen egyszerű dolgot jelent: hagyjuk otthon a telefonunkat. A mai fiatalok számára ez szinte kihívásnak számít – kipróbálni, milyen lehetett egy olyan korszak, amikor az emberek nem voltak folyamatosan elérhetők, amikor nem képernyőkön keresztül élték az életüket.
De a kilencvenes évek iránti vonzalom nemcsak a technológia hiányáról szól. Számukra egy érzésről: a szabadságról, a kiszámíthatatlanságról, a valódi jelenlétről. Egy olyan világról, ahol a találkozások véletlenül történnek; ahol az unalom a képzelet tere volt; ahol a hibáink nem maradtak örökre rögzítve.
A kérdés talán az, hogy ma mi hiányzik annyira, hogy egy egész generáció egy sosem átélt múlt felé fordul.
Mi, akik tényleg ott voltunk, persze kicsit másképp emlékszünk. A kilencvenes évek energiája nem spirituális élményt, hanem a menetrendszerű áramkorlátozást jelentette. A konyhaasztalnál, egy szál gyertya mellett körmöltük a leckét, és megtanultuk, hogy a sötét nem csupán romantikus hangulatot áraszt, hanem irritálóan csendes, és olykor hideg. Az az abszurd korszak, amikor tíz- és százmilliárdos bankjegyekkel játszottunk a szomszédgyerekekkel, mert mire a boltba értünk velük, már egy rágót sem tudtunk venni rajta. Amikor a legújabb hollywoodi filmeket szemcsés videókazettákon néztük a sarki videoklubból, és a kép fele lemaradt, de mi így is elhittük, hogy látjuk a nagyvilágot, vártuk a kedvenc zeneklipünket a tévében, hiszen nem volt internet, ahol bármikor megnézhettük volna.
A maroktelefon-nélküliség a gyakorlatban gyakran annyit jelentett, hogy negyven percet ácsorogtunk a megbeszélt helyen, reménykedve, hogy a másik nem felejtette el a találkozót. Vagy éppen órákig ültünk a küszöbön, mert elhagytuk a kulcsunkat, és nem volt kitől segítséget kérni. Ez azonban akkor nem a jelen tudatos megélése volt – egy olyan állapot, amit a mai, értesítésekhez szokott agyunk már szinte fel sem tud dolgozni.
Mégis, a 90-es évek mára egyfajta esztétikai standarddá vált. Ott a közösségi médiát elárasztó trend: „Anya, apa, milyen voltál a kilencvenes években?”. Az X-generáció pedig hálásan veti bele magát az önigazolásba. Ez a nosztalgiavonat azonban nemcsak a múltat szépíti meg, hanem el is takarja azt a zavart, amit a digitális kultúra okozott az analóg agyunkban.
A szociálpszichológusok szerint ez a merengés a múlt jelenségein akár hasznos is lehet: a mai fiatalok egy olyan technológia előtti korszakból próbálnak értékeket kimenteni, amit mi már spontán feladtunk – valljuk be, a kényelemért. Ironikus, hogy miközben ők az offline létezés titkait keresik, mi magunk gyakran már azt sem tudjuk felidézni, mikor jelent meg az első SMS, vagy hogy hogyan jussunk el egyik helyről a másikra Google-térkép segítsége nélkül.
Az emlékezet végül is csak egy történet, amit magunknak mesélünk. A kilencvenes évek mára egy közös, képzeletbeli konstrukcióvá vált: itt úgy tűnik, hogy a világ még érthetőbb volt. Ha a mai gyerekeknek ez segít abban, hogy néha letegyék a telefont, hát legyen az övék is ez a múlt.
Nyitókép: Freepik
