Annak ellenére, hogy az üzletek manapság még ünnepekkor is nyitva tartanak – ha nem is késő estig, de legalább délutánig –, hajlamosak vagyunk felhalmozni az élelmiszereket, mert mindig munkál bennünk a félelem, mi lesz velünk, ha netán pont a leghosszabb éjszakán fogy el a liszt, a cukor vagy a tojás, mi meg pont akkor szeretnénk túrós pogácsát sütni. Ez a berögződés még azokból az időkből maradt bennünk, amikor a boltok a nagy állami ünnepeken három napig zárva tartottak, így kénytelenek voltunk előrelátóan bevásárolni.
Az alapvető táplálék akkor is a kenyér volt, a bőséget jelentette, és ez ma sincs másként. Azt már a felmenőinktől megtanultuk, hogy ha van belőle otthon, akkor nem fogunk éhezni. Zsírt vagy lekvárt mindig lehet rá kenni, vagy bundás kenyeret, melegszendvicset készíteni, mellé egy csésze kakaót vagy teát főzni, és már meg is van a reggeli vagy a vacsora. Igen ám, csak azelőtt egészen más állagú volt a kenyér. Faluhelyen kemencében sütötték a kovászos cipókat, amelyeket egész héten át fogyasztottak. Az állami pékségekben sült vekniknek rugalmas, apró, sűrű lyukakkal teli volt a belseje, vastag és ropogós a héja, nem olyan vékony és nyúlós, mint az ún. albán pékségekben készült kenyéré, amelyet hiába forgat az ember a szájában, ragacsos masszává válik, és megüli a gyomrát. Arról, hogy ezt nem csak én gondolom így, dietetikusok által megfogalmazott vélemények tanúskodnak. Szerintük az említett pékségek termékeiben a gyors és szakszerűtlen sütés miatt élve marad az élesztő, amely a tápcsatornába jutva erjesztve bontja le az ottani táplálékot, ami gyomorfájást, puffadást, hasi görcsöket okoz. Az összes péksüteményükhöz ugyanazt a tésztát használják, legyen az virslis roló vagy lekváros kifli, és mindnek egyforma íze van. Szerencsére az elmúlt években az egészségtudatos táplálkozásnak köszönhetően megváltoztak a kenyérvásárlási szokások, ezeknek az újonnan megnyílt pékségek igyekeznek maradéktalanul eleget tenni. Becslések szerint a pékségek száma jelentős a városban, változatos kínálatot nyújtanak, a hagyományosaktól a rozslisztből vagy tönkölylisztből készült kenyerekig.
A Lidlben is nagy a kenyérválaszték, mi a barna házikenyeret részesítjük előnyben, mert ez emlékeztet leginkább az egykori újvidéki Hleb ipari pékség csíkos aljú veknijére. Abból készültek a legendás „zágrebi” szendvicsek is. Sajnos azóta, amióta bezárták az üzemet, olyan finom sós kiflit és császárzsemlét nem ettem – sokszor eszembe jutnak a sárga vagy piros hálóban árusított „kajzericák”, amelyeknek íze semmihez sem fogható. Valószínűleg vaj és tej is került a tésztájába, attól volt édeskés, kalácsszerű, ettől függetlenül jól illett hozzá a májpástétom és a joghurt. Hasonlít a japán tejkenyérhez, amely nemrégiben került a látóterembe. Aki megkóstolta, állítja, ízében és állagában a kalács és a kenyér közötti átmenet megtestesítője, puha, foszlós, laza bélzetű. Kíváncsivá tett, mert yudane (forrázott előtészta) szükséges hozzá. Ki fogom próbálni, és legközelebb beszámolok róla. Addig pedig álljon itt néhány tipp arra az esetre, ha ünnepek után ránk maradt egy-egy szikkadt pupuska vagy zsemle. A fent említett bundás kenyéren és melegszendvicsen túl ledarálhatjuk prézlinek, kis kockákra vágva megsüthetjük betétnek krémlevesekhez, készíthetünk belőle paradicsomos-fokhagymás bruschettát, zsemlefelfújtat vagy kenyérpizzát is. Ehhez biztos akad a hűtőben egy kevés ketchup, néhány szelet felvágott vagy kolbász és egy darabka sajt is.
A száraz kenyeret rengeteg módon hasznosíthatjuk, a lényeg, hogy soha, semmilyen körülmények között ne dobjuk a szemetesbe. Becsüljük meg minden morzsáját, hiszen az élet alapját jelenti.
Nyitókép: Fotó: Freepik
