A gyerekorvosi rendelő falán egy vidám, sárga nyuszi hirdeti: „A mozgás az élet!” A doktornő rám néz, szemüvege felett ott az a sajátos, számonkérő aggodalom, és felteszi a kérdést: Anyuka, miért nem sportol ez a gyerek?!
Ebben a pillanatban nem jön ki hang a torkomon. Legszívesebben azt felelném: „Dehogyisnem sportol! Akadálypályán versenyzünk minden áldott nap, ahol a fő versenyszám az érjünk oda a suliba nyolcra, előtte készüljön el a reggeli és előre az ebéd is, délután ellenőrizzük le a házi feladatot, és ugorjunk el új vonalzókészletet venni, majd érjünk oda egyik, majd a másik munkahelyre, mossuk ki holnapra a kedvenc pulcsit, keressük elő a gyerek tavalyi csizmáját – remélve, hogy még nem kicsi, és utána legyen vacsora is időben az asztalon. De csak mosolygok, mint aki most jött a jógatáborból, és hallgatok. Mert azt senki nem kérdezi meg, hogy miből, mikor és főleg: kinek vagy minek a kárára? Nem kérdezi meg, hogy az anyuka mikor mozog, mikor pihen, mikor regenerálódik, hogyan teremt elő pénzt a gyerek sportóráira. Miként tartja fenn végtelennek tűnő kiegyensúlyozottságát, ami ugyebár a boldog gyerekkor egyik fontos pillére. Az elvárás elhangzik, a körülmények nem számítanak.
Van valami egészen lenyűgöző abban az optimizmusban is, ahogyan egyesek kezelik az időt. Mintha az egy végtelenített rágógumi lenne, amit bármeddig lehet nyújtani.
Fotó: freepik
Egyedülálló szülőként az ember hamar megtanulja, hogy ő egy személyben a vezérigazgató, a sofőr, a szakács, a pszichológus és a mindenféle karbantartó részleg. Ehhez képest a környezet elvárásai úgy érkeznek, mintha egy komplett személyzet állna mögöttünk, ugrásra készen.
Mikor töltesz időt a gyerekeddel? – ezt a kérdést még soha senki nem merte feltenni. Ez a kérdés ugyanis nem létezik.
Mintha a szülői lét valami háttérzaj lenne. Valami, ami úgyis megtörténik magától a két munka közötti üresjáratban. Ez ugyanis egyfajta háttérfolyamat, mint egy számítógépes frissítés, valahol csendben, magától lefut a háttérben. Mintha a vacsora melletti beszélgetés, az esti mese vagy a közös séta nem igényelne jelenlétet, csak úgy… megtörténne a légüres térben. Ha a munkahelyen produkálunk, az közügy, az dicsőség, az látható. A gondoskodás pedig magánügy – láthatatlan, ingyen van, természetes. Ha otthon türelmesen végighallgatjuk, hogy mi történt a Minecraftban (pedig a fejünk szétrobban az alváshiánytól), az magánügy. Súlytalan. Ezért érezzük állandóan azt, hogy elbuktunk. Hogy kevesek vagyunk. Miközben valójában egyszerre három-négy különböző rendszert tartunk életben a hátunkon.
Amikor nemet mondunk egy extra feladatra, akkor nem lusták vagyunk. Nem is antiszociálisak. Hanem éppen a maradék energiánkat védjük ahhoz, hogy aznap még a gyerekünknek is jusson belőle.
Ilyenkor jönne jól az a bizonyos másfajta kérdezés. Vajon elképzelhető-e egy olyan világ, ahol a főnök vagy a gyerekorvos nem azt kérdezné, mit nem tettünk meg, hanem azt: Mire van most valóban kapacitásunk? Esetleg: Hogy bírjuk, hogy még nem alakultunk át tiszta energiává ebben a rohanásban?
Természetesnek veszik, hogy elérhetők vagyunk. Hogy még belefér. Hogy megoldjuk. Amikor nemet mondunk, az nem döntésként jelenik meg, hanem problémaként. Olyasvalamiként, amit kezelni kell. Mintha a határ nem lenne legitim, csak kényelmetlen.
Talán eljött annak az ideje, hogy mi magunk kezdjünk el kérdezni. Saját magunktól. Például: Mikor voltam ma tényleg jelen a gyerekemnek? És ha a válasz az, hogy a vacsoránál végighallgattam a fiamat, ahogy tizedszer is elmeséli a kedvenc videóját – akkor aznapra én már megnyertem az akadálypálya első díját. Még ha a gyerekorvos szerint nem is sportolunk eleget.
Nyitókép: Fotó: unsplash
