Az írás mint önterápia

Korunk egyik jellegzetessége a kollektív elmagányosodás. A társadalom fiatalabb és idősebb tagjai is előszeretettel merülnek el a digitális világban, és ahelyett, hogy a mindennapi eseményeket, gondokat, nyűgöket családon belül vagy baráti társaságban beszélnék ki magukból, többnyire okoskütyüjük társaságában múlatják az időt. A közösségi oldalak lájkvadász bejegyzései átmenetileg ugyan feloldhatják az egyénben a magányosság érzését, hosszú távon azonban nem jelenthetnek alternatívát a szorongások és frusztrációk kibeszélése helyett. Az ember alapvetően közösségi lény, így előbb vagy utóbb feltámad benne az igény a társas kapcsolatokra, a baráti figyelemre, sőt keresni kezdi a módját annak, hogyan szabaduljon meg a bensőjében dúló feszültségtől.

Ennek kiváló módja lehet például az írás mint önterápia, aminek során az ember leírja saját élményeit, félelmeit. Kezdetben persze csak jegyzetelve, esetleg naplószerűen, ám később akár nagyobb egységgé is összeállhatnak a bejegyzések, mígnem azon kaphatja magát a tollforgató, hogy megírt egy könyvet. Így járt Annet Huizing holland író Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című, népszerű ifjúsági regényének hőse is, a tizenhárom éves Nina, akinek kalandjait immár nemcsak magyar fordításban olvashatjuk, a Pagony Kiadónak köszönhetően, hanem megnézhetjük filmen is.

Lakos Nóra rendezésében ugyanis filmvászonra került a Véletlenül írtam egy könyvet című, másfél órás családi film, amely óriási népszerűségnek örvend a mozilátogatók körében – nem alaptalanul.

Szinte minden korosztály találhat benne olyan cselekményszálat, hangulati és látványelemet, tematikai megközelítést, amelyek megragadják a figyelmét és felkelthetik az érdeklődését, ám mégis a kiskamaszok világához áll a legközelebb. És talán éppen ennek a korosztálynak készül a legkevesebb film napjainkban, így akár hiánypótló alkotásnak is tekinthető, amely a szórakoztatáson túl olyan kérdésekre keresi a válaszokat, amelyek a tizenéveseket foglalkoztatják elsősorban. Ilyenek a tinédzserkor nehézségei, a felnőtté válás kihívásai, a testi változások megélése, a függetlenedési kísérletek, a pályaválasztás réme, vagy az első szerelem felkavaró érzése, nem beszélve az olyasféle traumákról, mint a család felbomlása, a mozaikcsaládok kialakulása, a családon belüli konfliktusok, vagy például az egyik szülő elvesztése. A film főhőse, Nina is hasonló cipőben jár: apukájával és kisöccsével él együtt, mivel anyukáját évekkel korábban elvesztette, és bár remek kis összetartó közösség az övék, Ninának hiányzik az anyai minta, a gondoskodó női jelenlét. Mindezt az apa futó párkapcsolataiból vagy egy vaskalapos nagynéni időnkénti felbukkanásaiból nehezen tudná tartósan megtapasztalni, ám egy új anyajelölt, Detti felbukkanása sem javít a helyzeten, hiszen a Dettihez való közeledés az édesanya emléke elárulásának tűnhet, és ezzel a kettős érzéssel nehezen birkózik meg a kiskamasz.

Szerencsére a szomszédságban él egy különc írónő, Lídia, aki pártfogásába veszi Ninát, és írásra biztatja. A naplórészleteknél sokkal elemibb, mélyebb bejegyzéseket vár tőle, amelyek már szépirodalmi igénnyel készülnek, és mesterségbeli jártasságot adnak. Rávezeti Ninát, hogy meg tudja találni életének és készülő könyvének alap konfliktusforrását, majd az édesanya hiányának feldolgozásával saját lelkivilágában is helyre tudja tenni a dolgokat. Ügyes rendezői megoldás, ahogyan az anya mítoszát építi a film, hiszen éppen az ő hiányából indul a történet, ám ahogy Nina egyre mélyebbre ás saját és családja emlékeiben, úgy rajzolódik ki finoman a hajdani édesanya alakja, és döbben rá a kislány szép lassan, hogy a gyász és a továbblépés nem egyenlő a felejtéssel. 

A film nagy erőssége emellett, hogy bár középpontjába egy traumát állít, a varázslatos belső tereknek, a stílusos jelmezeknek, a finom színharmóniának, a fülbemászó zenének és a könnyed dialógusoknak köszönhetően meseszerű, életigenlő alkotássá nemesül, amely a valóságosnál szebb, harmonikusabb világba repít, a gyermeki világlátást tükrözve.

Ezáltal válik hitelessé az alkotás, hiszen a díszletek, a jelmezek és a karakterek egy tizenéves szemével vannak láttatva, akárcsak a megélt élmények, érzések és gondolatok. A film egy pillanatra sem válik didaktikussá vagy unalmassá, székbe szegezi és elszórakoztatja a nézőit, miközben felhívja a figyelmet az írás öngyógyító erejére, ami gyermeki kreativitással párosulva csodákat tehet.