Születésnapon voltunk. Mi, felnőttek a kávénkat kortyoltuk ebéd előtt, a kamaszkor kapujában álló gyerekeink pedig az asztalnál nyúltak unalmukban. Nem tudtak mit csinálni, ezért némelyik a telefonját nyomkodta, mások arról tanakodtak, mit is kezdjenek magukkal. Mentségére szolgáljon a társaság tagjainak, hogy az előző estéket a városnapi rendezvényeken töltötték, vagyis mindenki a szokásosnál később került ágyba, így a fáradtság is közrejátszott a kénytelenkedésben.
Ekkor érkezett meg egy újabb vendég, két társasjátékkal a kezében – az egyik még bontatlan volt, a másikat már használták, mindkettő beszélgetést kezdeményező kártyákat tartalmazott –, és letette a gyerekek elé ösztönzőként. Az illető felsősöket tanít, és azt mondta, higgyük el, hogy az iskolában szüksége van ilyen kártyákra, mert sok kamasz alig tud kommunikálni, és ezzel is próbálja őket szóra bírni. Sajnos tényleg az a helyzet, hogy ebben a virtuális világban való lét teljesen elidegeníti egymástól az embereket és szinte nincs is igényük arra, hogy bármit is megtudjanak a másikról. A legtöbben megelégednek azzal, amit a közösségi oldalakon látnak, oda úgyis mindenki felpakolja a legfontosabb életeseményeit, azon túl meg kit érdekel, mi van vele valójában, hogy érzi magát igazából.
Ez a téma minket, felnőtteket nagyon megmozgatott, és vagy egy órán át tartó beszélgetésre ösztönzött. Volt, aki arról beszélt, hogy neki az tűnik a legszörnyűbbnek ebben az egészben, hogy a mostani tizenévesek a TikTok-videókon nőnek fel, és az ott látott eszement dolgokat tekintik normálisnak. Folyton azt nézik, hogy azon a felületen mások mit csinálnak, mit viselnek, hogyan beszélnek, és aztán ugyanazt akarják csinálni, az egymással való élő beszélgetések pedig elmaradnak. Pár szóban, rövidített verzióban irkálnak egymásnak, és azzal töltik az időt, hogy figyelgetik, melyik ismerősük mihez mit kommentel. Szóval el is hiszem, hogy kommunikációt kezdeményező kártyákat kell bevetni, mert lassan az olyan kérésekre sem tudunk majd válaszolni, hogy hogyan érzed magad.
Átnéztem az egyik kártyapaklit, és ilyen kérdések sorakoztak: Mi volt életedben a legnagyobb szomorúság? Mit tartasz a leginkább szerethető dolognak magadban? Mi az, amit mindenképp tudnia kellene a világnak rólad, mégsem mutatod meg? Hogy néz ki a legjobb jövőbeni életed egy napja? Az azért elég szörnyű, hogy kártyajátékokon keresztül kell kommunikálni tanítani a mostani a fiatalokat.
A téma annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy itthon aztán rákerestem a neten, milyen beszélgetést kezdeményező társasjátékok léteznek, és kiderült, hogy igen sok van belőlük. Ilyen többek között a Dixit is, amit mi előszeretettel játsszunk, csak nem tudtam, hogy ebbe a kategóriába esik. Mi azért vettük meg, mert jó buli, és a gyerekek imádják. Aztán van például ilyen, hogy 55 kérdés a párkapcsolat elmélyítéséhez, vagy olyan, hogy pozitív fókuszú kérdés párok számára, de más témakörökhöz is lehet kártyajátékot venni, például a célok elérésével vagy a nehézségek leküzdésével kapcsolatban, és ezek mind beszélgetést indító játékok.
Hát ez van, ma már, úgy látszik, csak így tudunk egymás felé fordulni.
