2024. április 15., hétfő

„Ének nélkül nem maradhat az ember”

Mohai V. Lajos: Rózsa utca, retrospektív

Némi csúsztatással és megengedő nagyvonalúsággal állítható, hogy Mohai V. Lajos szépírói origója a Rózsa utca, retrospektív című, 2017-ben megjelent kötete, amiben együtt megtalálható mindaz, ami szépíróként, irodalomtörténészként és -kritikusként foglalkoztatja egyéb munkáiban. Ebben a kötetben eposzi magasságba emeli a nagykanizsai szülőhelyét, a Rózsa utcát, vele egyetemben a múltat bekebelező várost hajdani lakosaival, az általuk űzött foglalkozásokkal, a táj topográfiájával, a lecsengett gyermekkor iránti nosztalgiával, az elmúlás tudatosulása feletti melankóliával. A szülőhelyet minden tekintetben felértékelő látásmód óhatatlanul visszahat az eposzi elbeszélőre, felmutatja annak a megidézett világ nagyszerűségével szembeni semmis mivoltát, egyben tudatosítja hatalmát, ami elbeszélhetővé teszi számára gyermek- és ifjúkora tapasztalásait, a hajdani emberek küzdelmeit, szenvedésüket, ami végül sajátos boldogságban, a létezés örömében csúcsosodott ki. A Rózsa utcában nem isteni hatalmak által támogatott, segített vagy gáncsolt hősöket vonultat fel, hanem szenet, követ és sört fuvarozó férfiakat, az otthon melegét és a család megmaradását biztosító nőket, a házsorok közti kavicsos úton hajszolt igavonó lovakat, összekoccanó itatóvödreiket, a fuvarosokat megugató kutyákat… egy mára csupán az emlékezetben rekonstruálható világot.

PRAE – Palimpszeszt, Budapest, 2017, 92 oldal

PRAE – Palimpszeszt, Budapest, 2017, 92 oldal

A történet – ha verskötet esetében egyáltalán beszélhetünk történetről – születéssel kezdődik és halállal fejeződik be. Az elbeszélő elveszíti gyermekkorát, majd családtagjait, végül, miként későbbi kötetei is bizonyítják, szinte az elmúlás, a pusztulás, az enyészet, a halál megszállottja, rémült szemlélője lesz. A két stáció, a születés és a halál közti. Csupán egy irányban átjárható határvonalon, a létezés határállapotában a szerző dokumentálja eszmélését is, azt a folyamatot, aminek köszönhetően végérvényesen és örökre eljegyzi magát az irodalommal. Meg a halállal. Gondoljunk csak A bátyám hazavitte a halált (2014) prózakötetre, meg a Szeptember végén áhítat című (2013) verskötetre. A fragmentumokra töredezett eposzból kiderül, miközben Mohai V. Lajos értekező műveiből egyaránt kiviláglik, hogy az irodalom fogalma számára nem valamiféle elérhetetlen szellemi csúcs, hanem mindössze az, ami: a szó és a gondolat művészete, az értelem és az érzelmek harmonikus ötvözése, az élet(e) értelmét adó ének metaforája. Számára irodalom nélkül nincsen élet, a létezés esszenciája – bármennyire is profánul hangzik – az irodalom. (Ezt a kötetét is irodalmi utalások sora szövi át, miközben név szerint is említ néhány alkotót, kezdve Kosztolányitól, Hrabaltól, Tandorin, Danilo Kišen és Mirko Kovačon át Esterházy Péterig.)

A visszatekintőnek, retrospektívnek titulált verskötet első hosszúversének címe: A százegyedik út, műfaji meghatározása eposz, bár terjedelmében rövidebb a klasszikus elbeszélő költeményeknél, felépítésében se követi az antik mintát, a második részé pedig a kiterebélyesedő halálkultuszra utaló Hádész címere, amit oratóriumnak nevez a költő. Ez a műfaji értelmezés egyaránt felfogható a szentély metaforájaként és drámai költeményként, együtt pedig Mohai lírájának alapvetéseként, hiszen Hádész a költő minduntalan visszatérő motívuma.

Említettem volt, hogy a Rózsa utca a szerző szülőhelye, amit az eposz „szürrealista vitrinében” nosztalgia és illúzió, „festetlen pompa” és „szálkás emlékképek”, „a felejtés tárgyilagos pókhálói” révén kelt életre a költő. Saját szavával élve ebben az utcában és ebben az eposzban testesül meg „a periféria költészete”, kel életre a „leomló örökség”, vagyis minden, amit a Rózsa utca jelent a költőnek.

Az eposzi magasságba emelt gyermekkori Rózsa utca kimeríthetetlen tárháza a megélt, a nosztalgiával vágyott és a képzelet által megformált valóság költői vetületének. Korántsem idillikus hely vagy állapot, hiszen „A Rózsa utca halotti jegyzőkönyv”, máshol „ólommal tömött zsák, nem utolsó sorban” „színültig telt keserű pohár”, „abbamaradt édenrealitás”: „idegszálakkal hímzett sebhely, / szilánkosra taposott gyalogút, / köveken kopogó gyászhintó, / katonák holtteste fölött betemetett bombatölcsér, / (háborús seb, rossz emlék, a történelem ujjnyoma), / zsalun kilazult pánt, / október esője, /madárlátta kenyér, / szemembe ragadt gerlepár, / holt szemgödör, halott sirály, / balkáni bogáncs, dünnyögő sás, / az első szerelem hangalakja, / éles tűszúrás a szívben, / a bölcső álma, amelyet fölszakított / egy rikoltozó madár.” A gyermekkorral egyenlőnek, azonosnak tekinthető helyszín olyan mértékben meghatározója a költő felnőttkorának is, hogy a „szürrealista vitrin” jellege mellett egy árnyaltan előadott monodrámának is tekinthető, csírájában mindaz a lírai élmény megtalálható benne, ami későbbi lírai és prózai alkotásaiban – akár szó szerint is – (újra) megjelenik. Az idő visszafordíthatatlansága, az elmúlás törvényszerűsége és a halál ténye bűvöletében él a szerző költői énje, ami az eposz és az oratórium megalkotása során a görög tragédiákat megidéző drámai képek ólomsúlyával dacolva szárnyal:

Újra besötétedett.

Öklüket rázták a szelek.

Szörnyülködtek az elemek.

A megeredt ég átkait szórta.

Ki állítaná, hogy a természet demagógia?

Az eső nem ismer mértéket.

A költő már a Rózsa utca, retrospektív kötetben előrevetíti későbbi alkotásai halálközpontúságát, előrejelzi, hogy „egyszer elfogy minden ok a maradásra, / és a Föld pora se való másra, / mint belepni nyomainkat. […] Végső dolognak nincs mása, / Halál és halott egyazon forma, / úgy tér meg a porba, / porlad el a kettő, hogy egy, / széttört napsugár az élő, / a halott is széttört nap fénye.” Mindezen szomorú tudás terhét mindössze annak bizonyossága ellensúlyozhatja némileg, hogy „Ének nélkül nem maradhat az ember”. Ez a költő egyetlen menedéke.

Nyitókép: PRAE – Palimpszeszt, Budapest, 2017, 92 oldal