Itt állunk egy szál megmaradásban, avagy panyókára vetett lenge magyarban – ha ez így bárkinek jobban tetszik –, a két választási forduló között. Az első voksolás eredményei meghozták a rég várt feloldozást, az indulatok, ha még nem is teljesen, de lassan csillapodni látszanak. Fűszerezte ugyan egy kicsit a hangulatot az Országos Választási Bizottság (OVB) tohonyasága múlt vasárnap este, amikor órákig képtelen volt dönteni arról, hogy tart-e még a kampánycsend, vagy „tessék, csak tessék”, meg lehet kezdeni a részeredmények ismertetését – mindenhez okos képet vágó emberek bizonygatták egymásnak élő, egyenes adásban a kamerák előtt, hogy képtelenek bármire is –, de legalább hetekre, talán hónapokra is elegendő muníciót adtak mindezzel a kabarétréfák szerzőinek. „Hogyan akadályozhatod meg egymagad, hogy megalakuljon az új kormány? Beülsz egy szavazófülkébe, és négy évig nem jössz ki!” „A második fordulós eredményeket mikor tudjuk meg? Ha az OVB-n múlik, akkor, amikor először összeül az új parlament.” És mindenféle honlapok hirdetik fennen: új fogalom született – ezt aztán jól elovébéztük.
A választások, a politikai kampány, sajnálatos, de már megszokott módon, a legtöbb esetben ezúttal is a legrosszabbat hozta ki az emberekből. Azonban, ha valamikor, hát most aztán igazán indokolt hozzátenni ehhez a rég elkoptatott frázist, miszerint: tisztelet a kivételnek! Mert, úgy bizony, láttunk nagyon tisztességes, méltóságteljes, emberi nagyságról tanúskodó gesztusokat is.
Két barátom történetét szeretném most itt feleleveníteni, az eset alig néhány nappal az idei választások előtt történt. Balczó Mátyás és Sándor Csilla már évek óta kollégám volt a Magyar Hírlapnál, tudni kell azonban, hogy mindketten meggyőződéses jobbikosok, s így aztán, amikor a kampány idején megjelent a lapban néhány olyan, éles hangú bírálat a Jobbik Magyarországért Mozgalomról, amelyik bántotta a politikai érzékenységüket, fogták magukat, s mindketten távoztak a laptól. Én nem vagyok jobbikos, még csak szimpatizáns sem, de nem is kell ahhoz politikailag mindenben egyetértenünk, hogy barátok lehessünk. A vita az más, vitázni kell, és vitáztunk is olykor különböző kérdésekben. Matyiék azonban barátsággal hagyták el a szerkesztőséget, s mert jó volt velük dolgozni, szeretettel gondolunk rájuk.
Történt pedig, hogy ugyanebben a választási kampányban, a Kuruc.info internetes portál, ez a gyűlölködő fröcsögőgép, amelyik a valóságtól és tényektől továbbra sem nagyon hagyja magát zavartatni, ahogy folyamatosan tette (és teszi…) is, április 6-án ismét a Magyar Hírlapot vette célba, és ezúttal kettejükre hivatkozva „teregette ki a szennyest”, azaz fogalmazott meg a laptulajdonosról és a szerkesztőség néhány tagjáról, kollégáinkról szedett-vedett, de annál alantasabb rágalmakat. „Nemrégiben elégelte meg ezt a légkört és távozott Balczó Zoltán fia, és Sándor Csilla, aki komolyan azt gondolta, hogy van erkölcsös, nemzeti, jobboldali újságírás” – fogalmazott a Kuruc.info neve említésére sem méltó szerzője.
A cikkben megnevezett két kolléga még aznap közleményben határolódott el a Kuruc.info-tól: „Eddig sem éltünk, s a jövőben sem kívánunk élni a fészekbe piszkítás lehetőségével. A Kuruc.info-n a Magyar Hírlapról szóló cikk számos hamis állítást közölt. Ezekre részleteiben nem akarunk reagálni, ez a lap szerkesztőinek és jogi képviselőinek a dolga. A személyünkkel kapcsolatos állításokról a következőket közöljük: mindketten lelkiismereti okokból adtuk be felmondásunkat […]. Hangsúlyozzuk, hogy az egyre mélyülő politikai ellentétek dacára nem haraggal hagytuk ott egykori munkaadónkat, sok – köztük a Kuruc.info cikkében is megemlített – embernek köszönettel tartozunk. […] Nem tudjuk, hogy e Magyar Hírlapról készült összeállítás kinek az információi alapján készült, az azonban biztos, hogy több olyan egykori kollégát is negatív színben tüntet fel, akik azt a legkevésbé sem érdemlik meg” – írta közleményében Balczó Mátyás és Sándor Csilla.
Ők ketten tehát, akik azért hagyták el a szerkesztőséget, mert megjelent néhány, a politikai érzékenységüket bántó írás, a választási kampány során „egyre mélyülő” ellentétek dacára is kiálltak volt kollégáik mellett. Nem szeretek úgynevezett „nagy szavakkal” dobálódzni, de a szememben emberi nagyságukról tanúskodik ez a gesztus. Hiszen nekik „se zsebükből, se zsebükbe”, azaz nem nyernek és nem is veszítenek semmit, ha ebben a témában csendben maradnak, és nem szólalnak meg. S mégis megtették, mert szükségét érezték.
Nagyszerű példájukat küldöm haza is, azoknak a kollégáknak, akik nem álltak ki a cenzúrabizottság rémével fenyegetett Magyar Szó mellett, amikor a lapnak a legnagyobb szüksége lett volna a támogatásra, hanem a március 15-i nemzeti ünnepünk és a sajtószabadság eszméit hétköznapi maszlaggá silányítva igyekeztek elkendőzni a tényeket, és kerülni a szókimondást. Hát, ezt jól elovébézték ők is…
