„Jézus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz nekünk és az egész világnak” – mondják a Mária Rádió imaműsorában, a rózsafüzér kis szemeihez társított imasorban. Nagyon jólesik időnként, így hajnaltájt – amikor adásba kerül – a Mária Rádió hullámhosszára kapcsolni, manapság akár már interneten is, és a folyamatosan ismétlődő, monoton szavakból erőt meríteni. Egy-egy megterhelő nap, és a vele járó napi robot után, ha olykor fáradtnak, megfáradtnak érzi magát az ember, ha már saját magának is az idegeire megy, illetve ha éppenséggel nem úgy alakultak a dolgai, ahogyan szerette volna. „Miserere mei, miserere mei…” – mondják már egészen más kontextusban, a kora reggeli órán a titokzatos, szellemjárta – és éppen ezért már hosszú évek óta lakatlan – vidéki palotához érkező szerzetesek, akik koporsót visznek a vállukon, hogy abban szállítsák el onnan az újabb feltételezett áldozat, az olasz népmesék egyik ismert hősének, Félsznélküli Giovanninnak a holttestét. Imájuk a bűnbánó zsoltárból ered – miserere mei, Domine! –, ami annyit jelent: Könyörülj rajtam, Uram!
Italo Calvino (1923–1985), az egyébként kubai születésű, népszerű olasz regényíró, novellista, aki halálakor a világ sok-sok nyelvére az egyik leggyakrabban fordított talján szerző volt, és akit irodalmi Nobel-díjra is jelöltek, Fiabe italiane címmel 1956-ban publikálta népmese-feldolgozásait. Amikor a mintegy hatvanívnyi kötet anyagából öt ével később, 1961-ben egy szerény, mindössze négyívnyi válogatást adott közre a budapesti Magyar Helikon Könyvkiadó Telegdi Polgár István fordításában, a kötet illusztrátora, Würtz Ádám érdekes módon éppen azt a jelenetet emelte ki és örökítette meg Félsznélküli Giovannin történetéből, amikor a szerzetesek érte jönnek. A palota lépcsőin haladnak épp fölfelé a rajzon, vállukon a súlyos koporsó terhével, az elöl bandukoló csuhás pedig egy magasba emelt keresztet visz a lassú léptekkel közlekedő menet előtt. Aznap reggel azonban, ha nem is hiába érkeztek, de mindenképp feleslegesen hozták magukkal a halotti ládát. Nem hiába jöttek ugyan, hiszen gazdag jutalommal távozhatnak majd, a palotán ülő varázslatot megtörő Giovannin azonban nem szorul gyászolásra…
„A néprajztudomány rég kiderítette már: valójában nincsenek ilyen vagy olyan mesék – csupán mesék vannak; ez a műfaj tán a »legnemzetközibb«. S amiképpen Ortutay Gyula a Grimm-mesékkel kapcsolatban megállapítja, hogy azok nemcsak »németek«, ugyanígy az olasz mesékről is elmondhatjuk, hogy nemcsak »olaszok«; Ortutay szavait idézve: »Eurázia, elsüppedt századok, – maga az emberiség szólal meg bennük«” – írta a fordításkötet utószavában Telegdi Polgár István. S valóban, épp Félsznélküli Giovannin történetének egyik ókori – eredendően tehát görög-római – előképét felelevenítve meséltem magam is néhány héttel ezelőtt ugyanezeken az oldalakon (Kísértethistóriák, Magyar Szó, 2010. február 6.) Athenodorus, a filozófus athéni történetéről, amit az ifjabb Plinius, alias Caius Plinius Secundus Minor római történetíró jegyzett fel a maga korában. A filozófus is egy kísértetjárta épületként elhíresült ingatlant bérelt ki a városba érkezve, akárcsak Félsznélküli Giovannin is egy jelenésektől terhelt palotában húzta meg magát, amikor a fogadóban nem akadt számára hely. A különbség talán csak annyi, hogy Italo Calvino az ifjabb Pliniustól eltérően nem láncokba vert, holtsápadt, csonttá aszott, lengő szakállú, égnek meredő hajú vénségként, hanem inkább amolyan Frankenstein-szerű, feldarabolt testű, nehézkes mozgású behemót szörnyetegként írja le a kísértetet. De ahogy Athenodorus, úgy az olasz népmesei hős is megtörte a varázslatot…
Lássuk csak, mi is történt azon a sorsszerű éjszakán… „Nahát, képzeljétek, mit tesz Giovannin! Fog egy mécsest, egy palack bort meg egy szál kolbászt, és megyen.
Éjfélkor éppen jóízűen falatozott az asztalnál, amikor a kéménylyukból megszólal egy hang:
– Dobjam-e?
– Dobjad hát! – válaszolta Giovannin.
A kéménylyukból egy fél láb hullott alá. Giovannin erre megivott egy pohár bort” – adta tovább az olasz népmesét a maga tolmácsolásában Italo Calvino. S így történt, hogy a kéménylyukon át, lassan-lassan, formás kis részletekben az egész szörnyalak megérkezett Félsznélküli Giovannin társaságába, csak hogy asztalhoz nem ültette, hogy legyen társa a falatozásban… A jelenés, amelyik mindaddig távol tartotta az illetékteleneket a palotától, a pincébe vezette a főhőst, ahol egy súlyos kőlap alatt, három teli fazékban mesés kincseket rejtettek el egykor. A környékbeli szerzetesek régtől tudták, hogy ha valaki – eltévelyedett lélek – a palotában éjszakázik, szörnyethal, és amikor hírét vették az idegen jövevénynek, reggelente már egy koporsóval a vállukon mentek érte. De mivel Félsznélküli Giovannin megtörte a varázslatot, ezen a hajnalon akár üres kézzel is távozhattak volna, hacsak…
Hacsak nem juttat nekik is a mesés kincsekből a szerzői képzelet: „Amikor ismét a szobában voltak, azt mondja neki az ember: – Megtört a varázslat, Giovannin! – azzal fél lába leválik, s röpül föl a kéménylyukba. – Az egyik fazék a tiéd – leválik a fél karja, s mászik fel a kéménybe, – a másik a szerzeteseké, akik érted jönnek, mert azt hiszik, szörnyethaltál – leválik a másik fél karja is és követi az előzőt. – A harmadik fazék a legelső szegényé, aki erre jár – levált a másik fél lába, úgy maradt ülve a földön. – A palotát megtarthatod – eltűnt a törzse is, csak feje maradt ott a földön – mert gazdáinak magva szakadt, kihalt a nemzetség immáron örökre. – Azzal fölemelkedett a feje, s kiröpült a kéményen” – így adta hát tovább a népmesét Italo Calvino.
A szerzetesek tehát mégsem távoztak azon a reggelen sem üres kézzel a palotából, még ha egészen másmilyen teherre számítottak is. „Miserere mei, miserere mei…” – mondták, Könyörülj rajtam, Uram! És imájuk meghallgattatott…
