„Köszönöm a bemutatást, de, tudja, a sátán arca igen változatos tud lenni. Természetesen mindig a célnak leginkább megfelelő külsőt, megjelenési formát választja” – ezekkel az önironikus (önkritikus?) szavakkal fogadta egy egykori, ma már az egyházból kiközösített katolikus pap a látogatóját, aki őt kellemes mosolyú, megnyerő külsejű, laza testtartású „civilként” jellemezte. Juhász József úgy mondja, mintegy negyven római és görög katolikus pappal készített interjút a cölibátusról, s alanyai között voltak aztán mindenfélék: kiugrottak, akik levetették a reverendát, mert nem bírták a kötelező nőtlenség szorítását, vagy más ok miatt adták fel a szolgálatot; aztán ma is aktívak, sőt egy olyan is, akit az egyház kiközösített a vallási, teológiai nézetei miatt. Az elkészült beszélgetésekből később – néhány esztendei pihentetés után – hét került be a budapesti Szófia Kiadó gondozásában tavaly megjelent Mi lesz veled, cölibátus? című kötetbe. Távolról sem tekinthetjük véletlenszerűnek a kiadvány alcímét sem: Katolikus papok emberközelből. „Ez az én barlangom. Tudom, finoman szólva kissé áttekinthetetlennek tűnik, de csak másoknak. Valóban, könyv hátán könyv. Nem titok előttem, hogy sokaknak nagyon nem tetszik ez az állapot. Paphoz igazán nem illő önzéssel kijelentem, hogy ebben az egyetlen esetben csak én számítok, tehát eltéríthetetlenül ragaszkodom ehhez a »rendhez«. Egyszerű a magyarázat: így érzem jól magam. Szerinted elképzelhető lenne itt, ebben a környezetben egy asszony, egy feleség?” – teszi fel a kérdést ugyanebben a kötetben egy másik, ma is aktív pap, aki megtartotta a cölibátust, és a lakását jellemző kreatív káoszban immár nem is látja egy nő helyét.
Azt hiszem, nagyon találónak kell mondanunk a kötet megjelenésének időzítését, hiszen tavaly a világ több pontján is forrongtak az indulatok a papi pedofília nyilvánosságra került esetei miatt. Csúnya lelepleződések voltak ezek… Egyházi méltóságok, bíborosok és püspökök szólaltak meg a témában, még a pápának is állást kellett foglalnia. És hangos, mély, őszinte bocsánatkérést követelt a katolikus közvélemény. A problémákat pedig igen sokan hozták összefüggésbe a kényszerűségből vállalt cölibátussal…
„Könnyebbséget jelentene a világ katolikus papsága számára a kötelező nőtlenség eltörlése” – mondta például egy tavaly májusi interjúban a Die Presse című osztrák lapnak Paul Iby, az ausztriai Kismarton katolikus püspöke. Jelenleg is sok nős diakónus (vagyis egyházi szolgálatot teljesítő, de áldozópappá nem szentelt személy…) szolgál az egyházban – hívta fel a figyelmet az akkor hetvenöt éves burgenlandi püspök. Lassan már nem is csak évek, de évtizedek óta folyamatosan hallhatjuk a panaszokat a paphiány miatt, pedig a diakónusok felszentelésével sokkal könnyebbé válna a lelki gondozás – mondta a Magyar Távirati Iroda által is ismertetett interjúban Iby püspök, aki rámutatott: a katolikus egyház részét képező görög katolikusok nős papjai is tevékenykednek a lelki gondozásban. Ő akkor úgy ítélte meg, hogy a hívek az adott pillanatban sokkal többet vártak az alig két hónappal korábban, tavaly márciusban kipattant egyházi szexuális botrányokkal kapcsolatban a pápától, mint amennyit addigi nyilatkozataiban elmondott. „Talán jó volna még egyszer egyértelműen hangot adni az elítélésnek, akárcsak Christoph Schönborn bíboros tette... elismerni, hogy bűn esett, és hogy megbocsátást kérünk” – mondta Iby püspök.
Schönborn bíboros egyébként is az egyház „fenegyereke”, vagy sokak szemében inkább a fekete báránya: „Végéhez közeledik az európai kereszténység korszaka. A kereszténységé, amely oly hatalmas dolgokat produkált, mint ez a székesegyház, vagy mint a ma elhangzó gyönyörű muzsika” – mondta például húsvétvasárnap, a Stephansdomban. A bíboros, az osztrák főváros érseke pedig márciusban már az egyház felelősségét is elismerte a néhány héttel korábban napvilágra került szexuális zaklatásokban. Iby püspök szerint is mély válságban van a katolikus egyház. Ő a kilépések/kiugrások nagy számát említette az idézett interjúban, de szerinte sokáig eltart még, mire az egyház visszanyeri a hívek bizalmát. Egy burgenlandi esettel kapcsolatban pedig kijelentette: az egyházi illetékesek tapasztalatlanságból nem jelentették fel a pedofil papot, de ma már haladéktalanul megtennék ezt. Hozzátehetjük most gyorsan, hogy nem véletlenül fogalmazott ő sem így, hiszen a püspök már korábban is elismerte, hogy hibázott, amikor tizenkét évvel korábban annak ellenére sem tette meg a megfelelő lépéseket, hogy tudomására jutott: egy Stájerországból Burgenlandba áthelyezett, volt kapucinus szerzetes a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben gyerekeket molesztált. A szóban forgó pap az ügy napvilágra kerülése után beismerte az – időközben büntetőjogilag elévült – bűncselekményeket, és visszavonult hivatása gyakorlásától.
Naccerű!!!
Szinte naponta látom és hallom magam is: katolikus és református, protestáns hívek, de ateisták is egyaránt gúnyolódnak a kléruson a cölibátus miatt, olyan ez ma már, mintha szőke nős vicceket mesélnének. Éppen ezért kellene nagyon gyorsan megtalálni a megoldást erre a problémára a pedofil esetektől függetlenül, és azoktól teljesen elvonatkoztatva is. Mert ha bizonyos vonatkozásokban van is összefüggés, a papi pedofíliáért mégsem lehet egyértelműen a cölibátus intézményét kárhoztatni: élesen különbséget kell tenni azok a kiugrott papok között, akik azért vetették le a reverendát, hogy megnősülhessenek és családot alapítsanak; és azok között, akik kisgyerekeket molesztálnak. Igazságtalan lenne – az előbbiek kárára – ha felületesen csak összemosnánk a kettőt.
Akárhogy közelítsünk is a témához, jó-, avagy rosszindulattal, megértően vagy gúnyolódva, egy valami egészen bizonyos: emberi sorsok rajzolódnak ki a Juhász József kötetébe sorolt interjúkból. Olyanok is, amelyekkel együtt tudunk érezni, s olyanok is, amelyek akár megbotránkozást is kelthetnek. Bennünk. Vagy bárki másban. S ahogy a szerző fogalmaz a kiközösített interjúalanyával készült beszélgetés bevezetőjében: az inkvizíció korában vélhetően máglyán végezte volna. Nem, még véletlenül se küldjük máglyára – hosszú tömött sorokban! – a megbotlott papokat és szerzeteseket, akik a cölibátust emberi gyengeségből, vagy csak az ösztönök hatására, de nem tudták/tudják megtartani. Magam is ismerek ilyen papot, és meggyőződéssel állítom róla, hogy attól még, hogy „nőhöz nyúlt” és megízlelte a szeretkezés testi gyönyöreit, ugyanolyan szent ember, mint kollégája, társa, aki a cölibátus megtartásával is jól érzi magát önzőnek vélt módon vállalt kreatív káoszában. Én a magam részéről mindkettejük igazát elismerem. Csak, sajnálatos módon, az a baj, hogy a papi nőtlenség megítélésben is még mindig a kreatív káosz az egyeduralkodó.
A sátán igen változatos tud lenni – fogalmazott a nézetei miatt az egyházból kiközösített egykori pap –, s igen, valóban sokféle lehet, de mindenképp fel kell őt ismernünk annak az embernek a szemében, akármilyen reverendát/egyenruhát viseljen is, aki pedofil, szexuális szándékkal közelít a gondjaira bízott gyermekekhez. A bűn elismerése pedig hozzásegíthet bennünket akár ahhoz is, hogy Schönborn bíboros tavaly húsvétkor hangoztatott jövendölését megcáfoljuk. Mert én – már elnézést, de tényleg – úgy hiszem: arról, hogy mikor áldozik le az európai kereszténység korszaka, nos, arról sem a földön tébláboló halandók, hanem az égiek döntenek. Majd.
