Ritkaságszámba megy, hogy egy verseskötetnek rövid időn belül a második kiadása is megjelenik. Csík Mónika Szél viszi táncba című haikugyűjteménye 2024 decemberében vált elérhetővé az olvasók számára az Életjel kiadó gondozásában, sorozatuk 200. könyveként. A kiadvány oldalait Janovics Erika illusztrációi díszítik, és ahogy az akár első pillantásra is szembetűnő lehet, a kötet képi világa egy olyan elválaszthatatlan egységet képez a szöveggel, amelynek atmoszférája már az első néhány oldal után bekebelezi az olvasót. Talán ez is lehet az oka annak, hogy megjelenése óta a százegy haiku hatalmas népszerűségnek örvend, amelyről a könyvbemutatók sikerei és a belőlük készült vándorkiállítás is árulkodik. Nem meglepő tehát, hogy kevesebb, mint másfél évvel az eredeti megjelenés után a napokban elkészült a kötet változtatások nélküli, második kiadása is. Ennek kapcsán kérdeztük a kötet szerzőjét, Csík Mónika költőt, lapunk munkatársát a műveiről és azok figyelemre méltó utóéletéről.
A költő mesélt az első kiadás körülményeiről, visszaemlékezése szerint a kiadó vezetője, Dévavári Beszédes Valéria jubileumi számként egy olyan különleges koncepciójú alkotás kiadását álmodta meg, amelyben egyszerre van jelen az irodalom és a képzőművészet, valamint megjelennek benne a helyi értékek is, mindezt úgy, hogy közben valamiféle újdonságot is hordoz magában. A választás így Csík Mónika 101 haikujára esett, amelynek különlegességét a 17 szótagból álló, szigorú és tömör felépítésű forma biztosította. Érdekesség, hogy a Szél viszi táncba munkálatai egy intézmények közötti együttműködést is maga után vont, a kötet műszaki szerkesztője ugyanis Beszédes István, a zEtna kiadó vezetője volt.
– A kötetbe százegy haiku került, és amiatt lett plusz egy a százon felül, mert úgy találtam, hogy a 101 a számjegyek ismétlődése folytán egyfajta jelzésértékkel utal a végtelenre. Jó ötletnek tűnt, hogy a kötetben található öt ciklus, amelyekben húsz-húsz haiku kapott helyet, eggyel gazdagodjon, megnyitva a távlatokat a folytatás felé – mondta a költő, és kiegészítette azzal, hogy a ciklusok noha nem élesen határolódnak el egymástól, mégis elkülönülnek témájuk alapján.
– Próbáltam a nőiséggel kapcsolatos haikukat, a művészetekhez, és elsősorban a képzőművészethez kötődőeket egy csokorba rendezni. Külön szerepelnek a természeti képek, a növényeket, állatokat tematizáló haikuk, és megjelenik köztük egy kicsit szokatlan témaként maga a város is, mint élettér. – Mivel a haikuk hagyományosan a természethez kötődnek, a vajdasági táj és a természet elemeit maga a szerző is megelevenítette saját alkotásaiban, a város képeinek megjelenítésével azonban egy sajátos szálat szőtt bele a választott forma világába. – Én természeti közegből költöztem városba, így hozom magammal a végtelen rónának, a Körös mentének és a végeláthatatlan gyümölcsösöknek az élményét, ugyanakkor megpróbálom a városban is felfedezni azokat az apró pontokat, amelyek széppé teszik a városi életmódot.
A kötetben szereplő akvarellek, amelyeknek gazdag színvilága egy tóparti nyár emlékét őrzi, olyan motívumokat tartalmaznak, amelyek a hozzájuk kapcsolódó haikuk szövegében is olvashatók. A költő kiemelte, hogy mivel a kötetben a szöveg és a kép ilyen módon összefonódnak, nem érdemes a kettőt szétválasztani egymástól, hiszen ötvözetük csak erősebbé teszi az élményt, amelyet külön-külön is megfogalmaznak. Pontosan ezért döntöttek úgy Janovics Erikával, hogy lehetőség szerint egyszerre viszik el a verseket és az akvarelleket a publikumnak, így több könyvbemutató a kötet akvarelljeinek kiállításával egészült ki. Az utóéletnek talán az eddigi csúcspontja volt, amikor a budapesti Magyarság Háza Galéria is felfigyelt a kötet különleges koncepciójára, és kiállítást készített a haikuk és a képzőművészeti alkotások anyagából. Hogy ez pontosan hogy néz ki, Csík Mónika így fogalmazta meg:
– Másfél-két méter nagyságú pannókra nagyították az oldalpárokat, és úgy rendezték be a kiállítóteret, hogy a látogató egyfajta labirintusban kalandozhat a pannók között. Mindeközben nagyon halk zene szól, a háttérben pedig elhangoznak a felolvasott haikuk. A kiállítótérben napozóágyakat is elhelyeztek, a látogató így egy zárt, belső térben hallgathatja meg a megelevenedett haikukat, és magát a könyvet is lapozgathatja.
A kiállítás olyan sikeres volt, hogy a tervezettnél két hónappal tovább lehetett megtekinteni a budapesti helyszínen. A különleges tárlat azóta már el is foglalta második állomását, így a kompozíció május 31-ig látogatható a balassagyarmati Palóc Múzeumban, ahol a nem mindennapi kép- és szöveganyagot egyébként múzeumpedagógiai foglalkozások eszközeként is alkalmazzák. Mind a költő, mind a kiállítás megálmodói reménykednek abban, hogy ez a szokatlan, de nagyon sikeres koncepció akár az egész Kárpát-medencét is bejárhatja a jövőben – a visszajelzések alapján pedig ez egyáltalán nem lehetetlen.
A szerző bevallotta, nem gondolta, hogy a kötetnek ilyen izgalmas utóélete lesz, ugyanis úgy vélte, Vajdaságban kevés embert mozgat meg a haiku műforma. A költő, a képzőművész és a kiadóvezető nagyon büszkék azonban a sikereikre, dicsőségüket pedig az a tény is fokozza, hogy a kiadó életében ez az első kötet, amelynek második kiadása készült. Csík Mónika folytatja az alkotást, haikukat pedig már megrendelésekre is ír, hiszen többen is felkeresték ilyen célból. Elmondása szerint reméli, hogy a folytatólagosság művészetében valóban megvalósul, és egy napon majd egy következő kötetben tudja bemutatni újabb munkáit.
Nyitókép: Csík Mónika/Fotó: Molnár Edvárd
