Néhány korábbi elbeszélésem, mondjuk úgy, novellaciklusom főhőse volt Alojz Mogreen néhány évvel ezelőtt, de nem voltam gondos szerzője, bizony igen gyakran elhanyagoltam őt, mintha megfeledkeztem volna róla. És igen, ennyi idő távlatából talán már kötelességszerűen be is kell vallanom, bele kell törődnöm, hogy tényleg így történt. Nem voltam felkészülve Aljozra. Ő pedig megcsalattatásait megelégelve, egy idő után úgy döntött, hogy kilép az életemből. Évek óta nem volt dolgunk egymással, e-mailt sem váltottunk, SMS-t sem küldtünk, nem kerestük a másik társaságát, s lényegében meg sem ugattuk egymást. Múltak hát szépen, szorgosan, gyors egymásutánban az évek a gyarmaton…
„A banda elmegy, de a zene itt marad” – mondta Földes László, mert a Hobo Blues Band búcsúkoncertjét néztem múlt pénteken internetes élő közvetítésben a laptopomon. Egy másik ablakban pedig épp a Kép.tár.hu-ról igyekeztem épp lemenekíteni a szerveren tárolt, holnap minden megfontolás és a kegyelem (kegyelet…) legkisebb szándéka, illetve esélye nélkül megsemmisítésre, törlésre kerülő anyagokat – ahogy erről a múlt héten már meséltem is –, mert nagy úr ám a Delete! A vér megfagyott bennem, ahány szőrszál van rajtam (jaj, borotválkoznom kellene!), mind égnek állt, amikor Alojz ismerős, de rég nem hallott hangja teljesen váratlanul megszólalt a hátam mögött. Nem voltak azok gyakorlatilag percek sem, nekem mégis örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy lassan, de biztosan megforduljak ezen a kis, lenyitható kempingszéken, amelyiken az íróasztal és laptop mellett ücsörgök most is. Ez legalább egy biztos pont az életemben – egy azon kevesek közül, amelyek könnyűszerrel azonosíthatóak –, a legtöbb napszakban bemérhetnek itt a műholdas nyomkövető rendszerek, és egyébként is földi, nemcsak virtuális valómban is megtalálható vagyok rajta.
– Mit csinálsz? – kérdezte Alojz, de hangja, esküszöm, úgy hangzott, mintha arról érdeklődne, emlékszem-e még rá.
Kódolva volt szavaiban ez a másik értelmezés, amit ugyan nem mondott ki, de lényegében más nem is érdekelte… Ahogy ott ültem dermedten, még mindig a fehér kempingszékhez ragadt hátsómmal, mintha odafagytam vagy hozzánőttem volna – de, igen, megengedem azt is, akárha ezzel együtt lettem volna már eredendően is kitalálva –, Alojz áthajolt a vállam felett, és olvasni kezdett a világ csúfjára felnyitott monitorról: „Íme, ez egy kezdőlap, ami csak azért készül, és csak azt a célt szolgálja, hogy kezdőlap legyen. Nincs benne semmi nagyot akarás. Ami késik azonban, nem múlik…
Majd lesz!!!
Mert egyelőre csak feltöltök ide néhány régi oldalt, amit aztán majd tesztelni kell, hogy működjön is, s úgy működjön, ahogyan én azt szeretném…” – 2005. szeptember 18-án jegyeztem fel ezt a néhány hevenyészett sort ugyannak a Tar.hu nevű szolgáltatónak a szerverén, amelyiknek Képtár-szolgáltatását az üzemeltető holnap, vasárnap, 2011. február 20-án minden itt tárolt, itt elérhető anyaggal együtt – holmiféle homályos fejlesztésekre hivatkozva – megszüntet, felszámol.
– A régi anyagaimat igyekszem lemenekíteni a szerverről – dünnyögtem a még mindig a vállam felett áthajlott testtartásban kimerevített, lemeredt Alojz fülébe.
Nyomd meg a Deletét, azt a kis gombot – mondom most az egykor volt, hol nem volt Kispál és a Borz zenekar ismert dalszövegét parafrazálva. S már ebben a hat évvel ezelőtti feljegyzésben is így folytattam: „Amikor tavaly átköltöztem ide, az otthon maradt Elefántcsonttorony című weblapom félbemaradt, s ha nem is szűnt meg, frissíteni már nem tudtam, mert innen, Budapestről már nem volt hozzáférésem a szerverhez, egy idő után pedig még a szolgáltató is kiherélte az egészet. Most elkövetek annyit, hogy feltöltöm ide a régi Elefántcsonttornyos oldalakat, de ezek közül nem fog mind kifogástalanul működni, mert a belső linkek helyenként még a régi, már megszűnt, vagy törölt helyekre mutatnak. Ezeket fogom a következő hetekben tesztelni, és alkalmasint kiküszöbölni. Addig is egy kis türelmet kérek még…
Egyelőre ennyi, majd szólok, ha lesz valami új...”
Alojz végigolvasta az előttem a monitoron épp megnyitott anyagot, majd csak legyintett:
– Erre már nyugodtan keresztet vethetsz… – dörmögte most ő.
Ez volt hát az a másik megközelítés, amelyik nekem korábban az agyamba sem villant, eszembe sem jutott. De Alojz sokéves elhanyagoltsága során már hozzászokott, már megtanulta – és szégyenszemre épp én voltam az, aki beléje verte ezt –, hogy semmihez sem kell feltétlenül ragaszkodni. Semmi sem történik ok nélkül… Bár, ez utóbbi meg már kínosan frázisszerűen hangzik!
Nem ragoztam hát tovább a történetet: leállítottam a Total Commander másoló csíkját, s nem menekítettem le tovább egyetlen fájlt sem. Ami elvész, annak el is kell vesznie, mert ha valóban fontos lenne, akkor biztos készült volna már belőle valahol a világháló valamely eldugott, porosodó, pókhálós kis szegletében egy biztonsági másolat…
…tulajdonképpen…
