Összeesküvés szerveződött időszámításunk előtt 514-ben, Athénban, a város felett uralkodó türannoszok, Hippiasz és Hiparkhosz ellen. Peiszisztratosz fiai a városállam teljhatalmú urai voltak apjuk Krisztus előtt 527-ben bekövetkezett halála óta. Peiszisztratosz – aki a polisz első türannosza volt – uralkodása idején viszonylagos jólétben éltek az athéniak, és annak ellenére is, hogy a városállam vezetője államcsínnyel ragadta magához a hatalmat, mindvégig kínosan ügyelt arra, hogy alattvalói ne tartsák őt zsarnoknak. Két fia, Hippiasz és Hiparkhosz, egy viszonylagos jólétben élő, lényegében a hatalommal is megbékélt poliszt örökölt.
Ahogy korábban már meséltem is arról ezeken az oldalakon (Jóléti diktatúrák, Magyar Szó, 2007. október 27.), az évezredek folyamán a különböző diktatúrákban, türannoszok uralkodásában (ügyesen kódolva…) többször benne rejlett a lehetőség – és olykor a történelmi hozadék is –, hogy tekintélyuralmi központi irányítottságuk ellenére is elhozhatták egy-egy társadalom, egy-egy állam gazdasági felvirágzását, fellendülését, és ezzel együtt az áhított jólétet is. Ezt persze mai szemmel már összeegyeztethetetlennek tartjuk a diktatúrák természetével, hiszen az elmúlt évszázad tekintélyuralmi rendszerei állnak hozzánk térben és időben a legközelebb – ezeket esetenként személyesen is láthattuk, ezek természetéről vannak konkrét tapasztalataink (csak megfelelően korosnak kell ma már ahhoz lennünk…) –, és ezekről pedig sok mindent elmondhatunk, de azt a legkevésbé, hogy alattvalóik az áhított jólétben élhettek volna. De azért tévedésbe se essünk: a diktátor diktátor marad, a türannosz türannosz lesz akkor is, ha országának népe viszonylagos jólétben él.
Jól éltek hát a maguk módján az athéniak is előbb Peisziosztratosz, majd fiai, Hippiasz és Hiparkhosz uralkodásának első éveiben is, utóbbiak a hatalmat – mondhatni – zavartalanul vették át megholt apjuktól. A problémák akkor kezdtek később sokasodni, az elégedetlenségek pedig a felszínre törni, amikor Athén északi birtokait elfoglalták a perzsák, az uralkodók határviszályba, majd ennek nyomán háborúba vitték városállamukat görög szomszédjaikkal – az adókat megemelték, a parasztok és az iparosok egyre nehezebben viselték ezeket a terheket, a türannoszok uralmát pedig egyre keményebbre kellett fogni ahhoz, hogy hatalmukat megőrizhessék. Peisztratosz, annak ellenére is, hogy uralkodóként vezette a poliszt, a maga idejében még igyekezett törvénytisztelő polgárnak mutatni magát (úgy tűnik, ez már csak a mindenkori diktátorok rögeszméje marad…), fiai – részben talán a helyzet kényszere miatt is – erre már kevesebb figyelmet fordítottak. Népszerűségük rohamosan csökkent, ha léteztek volna abban az időben közvélemény-kutató intézetek, vélhetően meredek ívű zuhanást mérhettek volna…
Az összeesküvők időszámításunk előtt 514-ben Athén legnagyobb ünnepét választották a leszámolásra. A Nagy Panathénaia volt a városvédő Athéné istennő főünnepe, ezen a napon a város apraja, s nagyja felvonult az alkalmi menetben. A polisz alapításának legendájára utaló olajfaágakkal sétáltak az emberek, mások kalácsot, mézet, vizet vittek magukkal (az áldozat fontos kellékei voltak mindezek…), megint mások áldozati állatokat tereltek a menetben. A felvonulás minden esztendőben Athén fazekasokról elnevezett városrészéből, a Kerameikoszból indult, a két türannosz pedig a sokaságban elvegyülve baktatott felfelé az istennőnek az Akropoliszon emelt temploma felé.
Az összeesküvők aznap – az ünnep hagyományaitól eltérően – fegyvert vittek magukkal, leszámolásra készültek, Harmodioszra és Arisztogeitónra esett a gyilkosság gyakorlati kivitelezésének „megtisztelő” feladata – a köpenye alatt rejtegetett „fegyvernek látszó tárggyal”. A kellő alapossággal kidolgozott tervek akkor dőltek dugába, amikor a két merénylő a Nagy Panathénaia ünnepének forgatagában Hippiasz közelébe osont, és látta, amint a kiszemelt célpont az egyik összeesküvő társukkal beszélget. „»Elárultak!« – villant át hirtelen agyukon a gondolat, s futásnak eredtek a város felé. Eközben összeakadtak Hiparkhosszal, s elvakultságukban gondolkodás nélkül lekaszabolták” – jegyezte fel ezekről a hirtelen felgyorsult, akciódús eseményekről Szabó Miklós Hellasz fénykora című kötetében (Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1972.). A történethez tartozik még, hogy a túlélő Hippiasz testőrei Harmodioszt ott helyben lemészárolták, Arisztogeitónt pedig elfogták és szörnyű kínzások után végezték ki – egyes feljegyzések szerint a másik túlélő, az egyedül maradt türannosz saját kezével döfte le.
Első nagyobb jelentőségű eseménye, bevetése, egyfajta előjátéka – mondhatni prológusa – és véráldozata volt ez a merénylet annak a korszaknak, amit a mai napig is úgy tartunk számon, mint az antik görögség fénykorát.
