„Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, / S most Pannónia is küldi a szép dalokat. / Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, / Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!” – Janus Pannonius közismert, Pannónia dicsérete című költeményét közölte címlapján (Berczeli Anzelm Károly fordításában), a fejlécének tanulsága szerint Szabadkán megjelenő Pannon Hírlap 1991. március 2-ai keltezésű próbaszáma, vagy bemutatkozó száma, ahogy a kiadó fogalmazott. A független napilapként hirdetett kiadvány végül bő egy hónappal később kezdte meg igazi, kifejezetten rövid útját: első és mindmáig egyetlen évfolyamának első száma 1991. április 30-án került az üzletekbe. Habár a – természetesen ingyenes – próbaszám még úgy hirdette, hogy a kiadvány nyolc dinárba kerül majd, két hónappal később már kilenc dinárt kértek érte a trafikosnők.
„Hosszú az út a rovásírástól a komputerig, a tam-tamtól a Pannon Hírlapig, az uralkodó párt kiszolgálásától a független sajtóig!” – hirdette a lap, amelyik próbaszámában egy-egy egész oldalas, kollázsszerű összeállítást készített az ugyancsak szabadkai Bácskai Hírlap 1898-as, és a Szabad Vajdaság (a Vajdasági Egységes Népfelszabadító Front napilapja, a mai Magyar Szó elődje…) 1945-ös számaiból. A minden hétfőn délben, szerdán, pénteken és vasárnap pedig reggel megjelenő Bácskai Hírlap felelős szerkesztője dr. Csillag Károly jogász, főmunkatársa dr. Révész Ernő volt, a szerkesztőség az akkori Kazinczy-utzában, a kiadóhivatal a Kossuth-utzában, a Vojnich-palotában székelt. Nézem a lap fejlécét, s mai szemmel, a hét-, nyolc- és kilencjegyű telefonszámok korában ma már anakronisztikusnak tűnik, hogy Csillag Károly ügyvédi irodájának telefonszáma volt a 119-es, a Vojnich-palotát pedig a 42-es számon lehetett elérni.
Nos hát a Bácskai Napló második évfolyamának hetvenedik számában, 1898. május 4-én, a szerdán reggel megjelent lapszámában érdekes írást közölt az akkoriban igencsak elterjedt találgatásokról, amelyek feltételezték, hogy Petőfi Sándor túlélte a segesvári ütközetet… A nép nem akarta veszni hagyni az ekkorra már jelképpé vált költőjét, és a Petőfi-legendák terjedését erősítette az is, hogy a forradalmár poéta holtteste nem került elő, vélhetően valamelyik segesvári tömegsírban enyészett el. És igen, a Petőfi-legendák terjedését erősítették az országszerte feltűnő szélhámosok, az ál-Petőfik is, akik a Nemzeti dal szerzőjének adták ki magukat. „A Székelyudvarhely c. lap legújabb száma szenzációs naplótöredéket ad közre. Boldizsár Dénes kackói (Szolnok-Dobokamegye) állami iskola igazgató tollából egy cikket közöl, a mely »Katonai naplómból« címmel azzal az érdekes kérdéssel foglalkozik, ha vajjon élt-e 1883-ban is Petőfi Sándor.
A mindenesetre érdekes közlemény a következő:
»Az 1882. évi boszniai okkupáció befejezésére, mint tartalékos bakát, engem is Zilahról, hol nevelősködtem, szolgálattételre a Lajos bajor herczeg nevét viselő 62. gyalogezredhez behivtak Maros Vásárhelyre.
Alig érkeztem meg délelőtt, már a délutáni vonattal több, mint hétszázan indultunk…«” – olvashatjuk a Bácskai Napló 1898-as számából átvett részletben, a szöveg azonban ezen a ponton megszakad, a Pannon Hírlap próbaszámának kollázsos formaterve miatt a folytatást egy másik cikk néhány sora takarja ki Szalma, paprika meg a háromlábu szék, avagy egy férj veszedelme címmel. Boldizsár Dénes kackói tanító élménybeszámolója a másik, ugyancsak töredékes hasábon így folytatódik: „»Két órai menetelésünk után a hegyoldalon egy inkább kunyhó, mint ház formát láttunk melyet a kapott parancs alapján át kellett kutatnunk.
Mily nagy volt a meglepetésünk e kunyhóban odaérkezésünk után! A kunyhó ajtaja nyitva volt s benne egy őszbeindult, magas sovány férfiú ült, kinek testét fekete, durva posztóból készült, földigérő kabát burkolta, mely a derekán – mondhatom – kötéllel volt összekötve. Meglepett, hogy a falon fehér nyirfa kereszt volt.
– Dobsa vicea! Gomsia! (Jó napot, barátom, komám!) köszöntéssel mentünk be hozzá.
– Gutten Tag! – válaszolt.
– Können Sie deutsch?
– O ja!
Látva, hogy sántítva beszélek németül, kérve kért, beszéljek magyarul, mert ő magyarul is jól tud.
Erre mi ezer meg ezer kérdéssel ostromoltuk, melyekre szivesen válaszolt.
Mily nagy lett bámulatunk, mikor elbeszélte, hogy ő magyar, Bem tábornoknak egykor kedvelt katonája volt és a segesvári gyászos ütközet után, mint sebesült majd egy évig volt ápolás alatt egy alsó-boldogasszonyfalvai (Udvarhely vármegye) öreg ember házánál, hol a szegény asszony őt, mint saját fiát ápolta, gyógyítgatta és siratta, őt képzelve elesett fiának.
Kérésemre mellém állott és jött velünk az utat megmutatni, míg azt a helyet elértük, honnan kezdve az utat nem téveszthettük el. Ez alatt a következőket beszélte:
A segesvári szerencsétlen ütközet alkalmával – látva, hogy Bem kevés, de elszánt csapata hátrálni kezd – a harc hevében elszántan rohant az arcvonalba, de az orosz kozákok csakhamar oly mélyen és több helyen sebesítették meg, hogy eszméletét vesztve esett el.
Hogy hogyan és kik vitték őt egy patak…«” – és a kollázstechnika miatt itt ismét megszakad Boldizsár Dénes elbeszélése a Bácskai Hírlap Élt-e Petőfi 1883-ban című cikkében. Akárhogy folytatódott is azonban az írás, ma még úgy jegyezzük, hogy Petőfi Sándor százhatvanegy esztendeje, 1849. július 31-én esett el Segesvár és Fehéregyháza között, a szabadságharc egyik utolsó csatájában, és mivel halálának pontos körülményei máig sem tisztázottak, soha nem kell hozzá jó apropó, mindig kiváló alkalmat kínál a mindenféle – olykor már a tudományos-fantasztikus határait is feszegető – találgatásokra. Lehet őt Szibériában keresni, vagy őszbe hajló koponyával Bosznia lankáira vizionálni…
Ha az ember nem is, a legenda immár halhatatlan.
