Mai ismereteink szerint Jézusról életében nem készült sem festmény, sem szobor, sőt az egykor volt kortársak még írásaikban sem hagytak ránk a külsejével kapcsolatban olyan feljegyzéseket, amelyek alapján megállapíthatnánk, hogyan nézhetett ki testet öltött valójában. Olyan ember tehát nem örökítette meg őt fizikai alakjában, aki láthatta, aki találkozhatott is vele. A művészettörténet évezredes próbálkozásai közül, amelyekben igyekezett a lehető leghitelesebben ábrázolni a Megváltót, kiemelkedik Thomas Frank Heaphy (1813–1873) angol festő vállalkozása, aki a 19. század közepén arra szánta el magát, hogy a római ókeresztény katakombákban keressen olyan ábrázolásokat, amelyek személyes élmény alapján örökítették meg Jézus alakját.
Gondolatmenete végtelenül egyszerű és világos volt: amikor a kereszténységet még üldözték a politeista antik Rómában, a gyülekezőhelyként és menedékként is használt, föld alatti temetkezési helyeken csoportosuló hívő közösségekben vélhetően megfordultak néhányan, akik ismerhették Jézust, vagy legalábbis láthatták őt életében. Vagy, ha ez az élmény csak másodlagos volt is, tehát olyan személyek beszámolói alapján készítettek ábrázolásokat, akik földi ténykedése során találkoztak a Megváltóval, majd később Rómába vándoroltak és elbeszélték élményeiket, akkor is első kézből szerzett információk alapján festették, rajzolták, karcolták vagy vésték meg alakját. Egy rátermett, tehetséges művész ennek alapján már élethű alkotást készíthetett… Hiszen, még így is sokkal hitelesebbek lehetnek ezek az elveszettnek vélt, lappangó ábrázolások, mint azoknak a művészeknek az alkotásai, akiket évszázadokon át csak a fantáziájuk vezérelhetett ebben a tárgyban – vélekedett Heaphy. A brit festő feltétezte, hogy ha valaki közülük akár csak emlékezetből is, de megfestette Jézus arcát, a Megváltó hiteles képmása fennmaradhatott a római ókeresztény katakombákban.
Nem tudhatjuk pontosan, hányan jutottak el Rómába azok közül, akik még életében találkozhattak Jézussal, ezt csak egy emberről, Szent Péterről állíthatjuk biztosan.
Heaphy tehát Rómába utazott, és szerencséje is volt, mert hosszú évszázadok múltán épp ezekben az években ébredt fel Itáliában a társadalmi érdeklődés a katakombák iránt, feltárások és ásatások, leletmentések kezdődtek. Miután a kereszténység polgárjogot nyert az ókori birodalomban, majd pedig Nagy Konstantin császár államvallássá tette, a föld alatti járatokat – amelyekből egyes becslések szerint még ma is mintegy ezer kilométernyi húzódik az örök város alatt – elhagyták, gondozatlanul a legtöbbnek beomlott a bejárata, elhanyagoltan kallódva lassan-lassan lepusztultak, tönkre mentek. Évszázadokon át csak a barbárnak mondott betörések alkalmával nyíltak meg, amikor előbb 557-ben a gótok, majd 736-ban a lombardok dúlták fel és fosztották ki a várost, így a katakombákat is. Újabb évszázadok teltek el, mígnem a 16. században, 1578-ban egy földcsuszamlás alkalmával megnyílt néhány, az ókeresztény közösségek elfeledett, föld alatti búvóhelyei közül. Ekkor ugyan nagyon sokan fellelkesültek a felfedezés értékén, de szakszerű feltárások még nem kezdődtek.
Heaphy tehát a legjobbkor érkezett Rómába. Jelen volt több katakomba felnyitásánál, és azonnal megörökítette vízfestékkel a bent talált ábrákat, rajzokat. Sietnie kellett, mert azoknak az alkotásoknak a nagy része, amelyeket évszázadok zárt mikroklímája érintetlen formában megőrzött, a katakombák felnyitása után, a friss levegő, a nedvesség, a világításhoz használt fáklyák füstje és sok egyéb tényező – köztük a segédkező munkások, később pedig a látogatók gondatlanságának – hatására károsodtak, megsérültek, nagyon gyorsan megsemmisültek. Ekkor készült másolatainak egy részéről Heaphy később fametszeteket is készített. Leletmentő munkáját ma már igen nagyra értékeli a művészettörténet, de azt neki sem sikerült megállapítania, hogy kortársai milyennek látták, láthatták Jézus emberi alakját, ugyanis gondot okozott a katakombák korának pontos meghatározása (ez is egy felettébb izgalmas történet, amire alkalom adtán még érdemes lehet visszatérnünk…).
Nem egyértelmű tehát, hogy az általa feltárt és megörökített ábrázolások mennyire rögzítették a valóságot, és a névtelen ókeresztény szerzők milyen mértékben hagyatkoztak a fantáziájukra. A művészettörténet egyik legnagyobb talányát tehát neki sem sikerült megfejtenie…
