Ha a politika hatásával, befolyásával, nyomásgyakorlásával, vagy bármi mással időnként meg is változtatja a színházat, a színház attól még színház marad – állapította meg nagy hatású művében Siegfried Melchinger német teatrológus (Geschite des politischen Theaters, Friedrich Verlag, Velber, 1971.), habár kötetének megjelenésekor még merészségnek, vagy legalábbis újszerű szemléletnek számított kimondani: a politikai színház története egyidős a színház történetével. Amióta ez a művészet jelen van az emberi közösségekben, a társadalomban, a politika lényegében (egyrészt:) sohasem tudott vele igazán mit kezdeni, (másrészt:) mindig igyekezett a befolyása alá vonni. Tisztázni kell azonban, hogy mit értünk politikai színház alatt. Melchinger egyik legfontosabb észrevétele, mintegy alaptétele ugyanis – ami ma kimondva talán már kézenfekvőnek, nyilvánvalónak, közhelynek, evidenciának is tűnhet –, hogy a politika mindig is a színház tárgya és eszköze volt, akárcsak a színház is folyamatosan a politika tárgya és eszköze volt – és maradt. És példákkal gazdagon illusztrálva, alátámasztva bizonyítja is ezt kötetében ötszáznegyven oldalon.
Szépen példázza mindezt az is, hogy a színházat évszázadokon át számtalanszor akarták betiltani – az elsők között épp Platón, az időszámításunk előtt 427 és 347 között élt ókori görög filozófus –, többször pedig tiltották is. Platón szerint ugyanis a teátrum megrontja az államot, a poliszt és a politikát egyaránt. „Vajon nem azért találták-e ki a filozófiát, hogy elbánjon a művészettel, s nem lehetséges-e, hogy a filozófiák végső soron büntetőintézmények, amelyek a leginkább egy szörny féken tartását szolgáló – azaz valamiféle súlyos metafizikai veszélyt elhárítani igyekvő labirintusra emlékeztetnek?” – tette fel a kérdést az 1924-ben született Arthur Coleman Danto (Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet?, Atlantisz, Budapest, 1997.), a neves amerikai esztéta és filozófus, aki épp tavaly jelentkezett új, ezúttal Andy Warhol művészetét elemző (büntető?) kötetével. Ő is elfogadta, felvállalta azt a nézetet, amelyik a művészetek autonóm értékének megkérdőjelezését, illetve ellényegtelenítését Platóntól eredezteti, hiszen a neves görög filozófus állította össze az első intellektuális, vallásos és művészeti cenzúrát. Így hát nemcsak a politikai színház, hanem annak korlátozása, a cenzúra története is egészen az ókorig vezethető vissza.
A középkorban az egyház volt a színház legnagyobb ellensége, tiltotta, esetenként kiátkozta, mégsem bírt el vele. Annyira szerencsétlenül tette mindezt, hogy végül mégis inkább a fennhatósága, a „szárnyai alá” vonta, hogy ellenőrizhesse. Alig huszonhat évvel Shakespeare halála után pedig Angliában tiltották be a színházat. „Elég belegondolnunk abba, hogy már az ősember is a táncon, a rítuson keresztül tanította az utódait. A görögöknél is az összes dráma egy-egy »tanmese«, a problémáinkkal való találkozásról, a korunkra való rátekintés képességéről, a differenciált érzelmi közelítésről, a lelki történésekre való fogékonyságról. Ez mind komplex és fontos dolog, és mind tanulható a színház által. A színház mindig élt, akkor is, amikor például 1642-ben Angliában betiltották a »vasbordájúak«, akkor is, amikor a kocsmaudvarokra szorult... Hiszek abban, hogy a színház örök. Mert nagy lelki szükséglet van rá” – mondta el a Margócsy Klárának adott interjúban Tasnádi Csaba, a nyíregyházai Móricz Zsigmond Színház igazgatója. De sorolhatnánk aztán a továbbiakat is: 1774-ben Amerikában, a függetlenségi háború kezdetén a Philadelphiában megtartott Első Kontinentális Kongresszus tiltotta be a színházat, a huszadik században pedig, a második világháború végén, 1944-ben a német Paul Joseph Goebbels (1897–1945) tette ugyanezt.
Melchinger művében szinte minden ismert teatrológiai és színháztörténeti mozzanatnak megtalálta a politikai hátterét, hogy bizonyítsa a kettő elválaszthatatlanságát. S tette ezt olyan alapossággal, hogy sorai első megjelenésük óta sem vesztettek meggyőző erejükből. Az ő értelmezésében ez olyan szimbiózis, mint a Danto által említett másik összefonódás is, a filozófiával. A szörnyet féken tartani azonban átmenetileg, ideig-óráig talán még lehet is, de hosszú távon szerencsétlen vállalkozás. Mint a történelmi példa is igazolja, azok járnak jól, és fordíthatják a saját hasznukra a jelenséget, aki – beletörődve ugyan, de – elfogadják, és a szárnyaik alá vonják.
