Hát, nem is tudom… Talán a húszas éveinek közepén, de inkább a harminchoz közelebb járhat ma már az a kislány, akit 1989. augusztus 19-én örökített meg a fotográfus fekete-fehér technikával a Szentmargitbánya és a Sopronkőhida közötti határszakaszon. Kicsi blúzán egy jópofa, népszerű rajzfilmfigura, szőkésnek tűnő, középhosszú haja a vállára omlik, kezében esernyő, karján átvetett kiskabát. A szülők mindenre gondoltak… A mögötte lépdelő, az egykor volt szocialista tömb országaira jellemző egyenzakót viselő, a kopaszodástól megmagasodott homlokú, bajuszos férfiról úgy sejtem, az édesapja lehet.
Nem lehajtott fővel halad, de ahogy lépdel, közben maga elé néz, ezért fejtartása kicsit megdőlt, kézen fogva vezet egy másik, az elöl haladónál néhány évvel fiatalabbnak tűnő kislányt. Csomagjuk nincs, azzal keltek útra, ami rajtuk van, amit így nyáridőben magukra tudtak húzni. A két kislány, ők ketten talán testvérek lehetnek: hasonlóan hegyes az orruk, hasonlóan szőkésnek tűnnek, hasonlóan középhosszúra nyírt hajúak. A kézszorítás határozott, de gyengéd, pontosan kijelöli az utat az ellenkező irányba bámészkodó gyermeknek, amerre haladni kell. A férfi sokat sejtető arca nem komor, szinte megfoghatatlan az érzés, amit vonásai sugallnak: még nem felszabadult, de már nem is bizonytalan, vagy rémült, valahol a kettő között. Érzi talán, hogy még nem érkezett el a pillanat, amikor elengedheti magát, még működik a berögzült kontroll, érzi, hogy még figyelnie kell, résen kell lennie. Hogyha bármi történne…
A nagy fellélegzés pillanata, a katarzis még hátravan. De már annak a közelségét is egyre határozottabban érzi. A kulmináció, az érzelmek kulminációja előtti utolsó pillanatok lehetnek ezek. S néhány lépéssel előttük, szinte már beléjük is ütköznek, egy egymás nyakába boruló/ugró pár ölelkezik, ők már felszabadultak, talán könnyeznek is. Az elöl haladó, rajzfilmfigurás blúzt viselő kislány tágra nyílt szemmel emeli élénk tekintetét a párra, lábában, ebben a kimerevített pillanatban is benne van a mozdulat, amelyikkel továbblép, és közben figyeli, de vélhetően nem is érti, mi történik körülötte. Nem tudom, mit és mennyit mondhattak el neki az egészből a szülei, s lehet, hogy mindössze annyit sejt mindenről, hogy egy ideig most nem fog hazamenni, nem alszik a saját ágyában, nem ül a megszokott helyén, nem látja otthonát és az iskolatársait – mostantól talán máshol fognak élni. Az a tekintet azonban, amivel az egymás nyakába ugró párra néz, annyira gyermekien naiv, annyira tiszta és élénk, annyira rácsodálkozó, hogy nyilvánvalóvá teszi: tudja, tisztában van vele, hogy valami nagyszerű dolog történik körülötte, még ha nem is érti. Hiszen, vajon mit tudhatott ez a kislány korában az igazi, felszabadul örömről a keletnémet gyermekéveivel a háta mögött?
Kiváló felvétel. Valóságos története van ennek a képnek.
Lapozok: a következő oldalon egy, a kádári Magyarország egyenruháját viselő rendőr – vállapján számomra értelmezhetetlen, viszonylag magasnak tűnő rangjelzés – tárja szét megadóan karját, arcán a helyzet kezelhetetlenségére utaló, de beletörődött nevetés, mintha csak azt mondaná: „én feladom”. A háta mögött pedig civil ruhás, nyári öltözéket viselő emberek – a magas, szemüveges férfi, a körszakállas, csíkos inges srác, a virágmintás bermudanadrágos nő, a nagyot nevető, csapzott hajú kölyök és a többiek – tódulnak át egy, a kerítésen megnyitott résen. Nos hát, ezt hívták évtizedeken át vasfüggönynek.
Elképzelem a történet folytatását is, amikor néhány lépéssel később a kopaszodástól megmagasodott homlokú édesapa a karjába kapja két gyermekét, könnyek között vergődve szorítja őket magához, amilyen erősen csak tudja, s talán valahol a tömegből, az emberek közül előkerül a hozzájuk, a családhoz tartozó édesanya is. Mindig kicsit giccsesek is az olyan pillanatok, amikor elszabadulnak az érzelmek, amikor bekövetkezik a kulmináció, amikor eljön az a bizonyos katarzis… A feloldozás. Amikor elérkezik a nagy megkönnyebbülés és a fellélegzés várva várt pillanata. De talán nem is baj, át kell esni ezeken a pillanatokon, s aztán mehetünk tovább. Mert van, igenis van, amikor – bárminemű tolakodás nélkül – egyértelműen minden ennyire bénítóan drámai tud lenni.
„Ennek az albumnak a főszereplőjét a sors megjutalmazta egy világraszóló témával. Ott volt 1989. augusztus 19-én Sopronpusztán a német menekültek áttörésénél. A bénítóan drámai pillanatokban sem hagyta cserben tehetsége. Ezért testálhatta ránk ennek a történelmi eseménynek művészileg is, és történetileg is leghitelesebb dokumentumait. Így vonult be Lobenwein Tamás a történelemből a fotográfia történetébe” – írta a nevezett fotóművész tavaly, az Est Könyvek sorozatában immár posztumusz megjelent, 89–09 – A rendszerváltás pillanatai című reprezentatív albumának fülszövegében Pozsgay Imre, akit talán ma már nem kell senkinek sem bemutatni. A kötetet a fényképész fia, Lobenwein Norbert állította össze (a kiadvány anyaga átlapozható az interneten is, a www.89-09.hu címen, s benne a kislányt, akiről meséltem, a hatvankilencedik oldalon kell keresni ), s ahány fénykép található benne, számtalanszor annyi emberi történet és sors.
Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke 1989. június 20-án Debrecenben tartott előadást, és ennek nyomán vetette fel Mészáros Ferenc, a helyi MDF tagja, hogy ha csak ideiglenesen is, de meg kellene nyitni az akkor még vasfüggönnyel és szögesdróttal lezárt osztrák–magyar határt. Az eredeti elképzelés szerint egy közös piknikezésre várták volna ide az embereket, hogy osztrákok és magyarok közös szalonnasütésen demonstrálják az együvé tartozást. Habsburg Ottót és Pozsgay Imrét, az akkori államminisztert kérték fel, hogy legyen a megmozdulás védnöke, kettejük támogatása nélkül a Páneurópai piknik sem jöhetett volna létre. A helyszínt, az ausztriai oldalon Szentmargitbánya, magyar részről pedig Sopronkőhida közötti határszakaszt, Sopronpusztát a két állam határőrségének egyeztetése után jelölték ki. Mai szemmel nézve elenyészőnek tűnő három órára tehát megnyílt a vasfüggöny, amit ugyan másfél hónappal korábban már jelképesen átvágtak, de a határátlépést ez még csak igen kevésé könnyítette meg. Itt pedig ezrek és ezrek sétálhattak át kedvükre a megnyitott szakaszon. Ezt az alkalmat használta ki mintegy ezer keletnémet állampolgár, hogy az áhított Nyugatra szökjön. S hozzátartozik a történethez, hogy az NSZK-ba való távozás reményében ekkor már igen nagy számban, magyarországi menekülttáborokban tartózkodó keltieknek diszkréten megsúgták, mikor és hova érdemes menniük… A rendszerváltás krónikáiban úgy jegyezték fel ezt az eseményt, mint egy olyan pillanatot, amikor az akkor még régi politikai vezetés, az akkor még gyermekcipőben járó rendszerváltó ellenzék, és a karhatalom összefogott a „segítségre szoruló idegenek, a Magyarországon gyülekező NDK-s menekültek érdekében”. Lobenwein Tamás (1943–2005) pedig ott sertepetélt körülöttük, és nagyszerű, felbecsülhetetlen értékű fotókollekciót készített.
