Sokféle mértékegységet ismerünk, s kevés olyan dolog, jelenség, fogalomkör maradt még szűzen, ami valamilyen módon ne lenne egész, vagy tört számokban mérhető, halmazokba rendezhető, a számtan nyelvén megfejthető. Az emberi döbbenet, a meglepetés/meglepődés mértékét is meghatározhatjuk különböző, jól eltalált jelzőkkel, sőt akár furmányosan körül is írhatjuk, hogy szemléltessük, de objektívnek tekinthető mértékegységekben mégsem fejezhetjük ki. Kár, hiszen ha létezne megfelelő mértékrendszer – és a hozzá rendelt műszer –, minden bizonnyal csúcsértékeket mérhettek volna 2007 őszén a székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum millenniumi tárlatán, a Szent Imre-kiállításon, amikor Szücs György művészettörténész megállt a Pray-kódex egyik feljegyzését bemutató vitrin előtt.
Pray György (1723–1801) jezsuita történész tárta fel ezt a 12. század végén, 1192 és 1195 között keletkezett, különleges jelentőségű könyörgésgyűjteményt, amelyik több szempontból is művelődéstörténetünk alapvető dokumentumává vált. Éppen ezért lett György atya a kódex névadója. És ő találta meg itt egyebek mellett a Halotti beszédet is, a legrégebbi összefüggő magyar nyelvemléket, amelynek szövegét – tanultuk az iskolában, s ha csak foszlányokban, jellegzetesebb szövegrészleteiben is, de – ma már mindenki ismeri: „Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isá, por ës homou fogymuk. Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, ës aduttå valá neki påråadicsumot házoá. Ës mënd pårådicsumben valou gyimilcsëk tül mondá neki élnië” – egy lehetséges olvasatban a több variáció közül.
Kevesen tudják ugyan, de a Pray-kódexnek kivételes jelentősége van a torinói lepel azonosításában is. Egyik illusztrációja ugyanis Jézus eltemetését ábrázolja, látható rajta, ahogy a megváltó testét egy hosszú szövetdarabbal burkolják be; fontos a szövet halszálkás szövésű mintázatta és a rajta látható négy, megközelítőleg L alakot formáló lyuk, Krisztus keresztfán elszenvedett sebeinek helye. Ugyanezek a formák, ábrák rajzolódnak ki a torinói leplen látható emberi alak testén is, tehát az igencsak elterjedt téves ábrázolásokkal ellentétben nem a tenyerét, hanem a csuklóját, s nem a lábfejét, hanem a bokájánál döfték át a szögekkel.
Habár évszázadokon át igen sok volt a kétkedő (és legfőképp a huszadik században tobzódtak…), ma már a teológusok többsége elismeri, vagy legalábbis elfogadja a Torinóban őrzött szövetdarab hitelességét, amelyikről azt tartják, hogy a megváltó halotti leple volt, s ezért „a kereszténység első számú és legkiemelkedőbb relikviája”. Passio Christi, Passio hominis, azaz Krisztus szenvedése, az emberek szenvedése címmel, három héttel ezelőtt nyílt meg az olasz város székesegyházban a kiállítás, amelyiken tíz esztendő után épp ezekben a hónapokban – azaz: épp most! – láthatja ismét a közönség a nagy becsben tartott, időközben restaurált relikviát. Sőt, XVI. Benedek pápa épp ezen a hétvégén, most vasárnap, május másodikán utazik Torinóba, hogy megtekintse a leplet, és imádkozzon mellette, ahogy korábban II. János Pál is többször tette. „Az egyház nem jelenti ki dogmaként, hogy a lepel hiteles, de nem is veti el, és nagyon nagy becsben tartja” – fogalmazott nemrég Héray András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia irodaigazgatója, amikor a Torinóban őrzött relikviáról kérdeztem. II. János Pál pápa türelemre intett mindenkit, aki a lepel hitelességét firtatta, mondván, hogy a világi tudományokra kell bízni annak megállapítását, hogy valóban azonos lehet-e ez az 1,1 méter széles és 436 centiméter hosszú vászondarab azzal, amelyikbe Jézus testét burkolták, miután levették a keresztről. A világi tudományok fejlődése előbb-utóbb eléri azt a szintet, hogy bizonyossággal igazolja, vagy cáfolja a lepel eredetiségét – vélekedett II. János Pál.
És ugyancsak a Pray-kódexben maradt fenn egy metszett antikva betűs, töredékes kőtábla feliratának részlete is, amelyik – ha nem is tudjuk pontosan, hogy milyen, de – valamilyen összefüggésben áll Szent Imre herceggel, ezért is kerülhetett az említett székesfehérvári kiállítás anyagába. Kutatók feltételezik, hogy Szent István gyermekének máig sem pontosan meghatározott születési helyét jelölte, az utóbb ott – ennek tiszteletére – emelt kápolna falán, de erre csak közvetett bizonyítékok utalnak, így nem tekinthetjük teljesen megalapozottnak a teóriát. Történetünk szempontjából most azonban mindegy is…
Szücs György művészettörténész ugyanis döbbenten állt meg a székesfehérvári kiállítóterem vitrinje előtt, amelyben a Pray-kódex vonatkozó feljegyzését bemutatták. Kis időbe telt, mire úrrá lett hirtelen jött felizgultságán, majd odalépett Kerny Teréziához, a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményvezetőjéhez, a tárlat katalógusának társszerzőjéhez, és diszkérten megkérdezte: „Lehetséges, hogy ez a kő otthon van nálam a pincémben?” Nem voltam jelen, pedig minden bizonnyal érdemes lett volna, hiszen a tudósítások szerint Kerny Terézia elsápadt, és tágra nyílt szemmel csak annyit tudott mondani: „Na, ne hülyéskedj!” Nem, Szücs György nem hülyéskedett.
Történt ugyanis, hogy a székesfehérvári származású művészettörténész Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, s még elsőéves volt, amikor – negyed évszázaddal a 2007-es Szent Imre-kiállítás előtt – egyik hétvégén hazautazva, ahogy ballagott este hazafelé a könyvtárból, egy kis mellékutcában nagy rakás, egy halomba hordott építési törmeléket vett észre, annak tetejében pedig megpillantotta a feliratos kőtábla darabjait. Habár akkor ott helyben fogalma sem volt arról, hogy milyen régi „hulladék” ez, és mekkora értéket tart a kezében, de még arról sem, hogy honnan eredhet ez a néhány „törmelékdarab”, fiatal egyetemistaként, alkalmi guberáló módjára úgy gondolta, megmenti a darabjait, „talán még majd kezdhet vele valamit”. Huszonöt évvel később derült ki, hogy ugyanazt a kőtáblát vitte haza aznap este, amelynek töredékes szövegét már Pray György is feljegyezte a maga korában, egészen pontosan 1774-ben.
