Ott tartottam, hogy a harcsa, ahogy sült, úgy forrón, gyorsan a bendőnkbe kötött ki. A fenséges estebéd után elpakoltunk és indultunk tovább. Messze még az utunk, nem árt egy szakaszt csorogni, és lehet, a hal is eszik még. Ez a horgász szenvedély lényege. A remény. Ha reggel nem volt kapás, talán délben lesz. Ha délben sem volt, majd estére biztos húzni fogja.
Volt egy olyan számunkra ismeretlen szakasza a folyónak, ahol rengeteg kapásunk volt. Általában száz méter távolságra egymástól haladtunk lefelé, ami arra is jó volt, hogy látó és halló távolságon belül legyünk, de ne zavarjuk a másikat. Hol Laci, hol én vertem fel elsőnek a szűz vizet. A harcsák, ha érzékelik ezt a különös hangot és a víz vibrációját, elindulnak a hang irányába, keresve a csalit. Itt, ezen a részen, amit most sem árulok el, mert ez horgász titok, egymás után jöttek a kapások. Szinte hihetetlennek tűnt az egész, de megtörtént. Egy jó óra alatt mindketten több méretes jószágot fogtunk, mint azt remélni mertük. Külön bilincsekre raktuk őket, és ott úszkálhattak a hajóink mellett, hosszabb pórázon, várva későbbi sorsukra. Az így kifogott harcsák napokig élnek még, ha nem is örülnek a fogságnak, reménykedhetnek valami csodában, hátha megszabadulnak a rabságból, ha másért nem, valami kegyelem kapcsán, vagy egy esetleg nagyobb példány horogra akadása menti meg az életüket. Volt már ilyenre is példa.
A napok fárasztóan teltek, még ha ez furán is hangzik. A víz, a fény, a hőség előbb utóbb megteszi hatását. Nekem a jobb kezem fáradt el különösen, ahogy egész nap a vizet ütöttem. A változatos táj és a természet nyugalma, egy fajta különös csend, melyet csak ritkán zavart meg egy hajó, vagy csónak motorjának hangja, tartott fenn valami fenségesnek tűnő belső egyensúlyt. Ebből az állapotból csak a hirtelen jött kapások mozdítottak ki, és olyankor az volt az érzésem, mint ha már órák óta bóbiskolnék, holott csak a monotónia hatása vett rajtam erőt.
A napfelkelték minden reggel csodálatosak voltak. Főleg ha a víz intenzívebb kipárolgása egy kis pára köddel tarkította a jelenséget. Ilyenkor még misztikusnak is tűnt a folyó, mint a régi gyerekkori mesékben, ahol az átláthatatlan fátyol mögött vagy a veszély, vagy a kincs leselkedett a hallgatóra. Ezeket a pillanatokat élveztem a legjobban. Mélyen magamba szívtam a friss levegőt és örültem az életnek, hálát adva sorsomnak, hogy ilyen emlékekkel gazdagított.
Csongrádnál a hatalmas homokos strandon kikötöttünk, szemben a Körös torkolattal. Sokat hallottam már erről a híres helyről, de még soha nem voltam itt. Hasonlít a mi falubéli Csárdánk körüli helyhez, hangulatában főleg, de mégis más. Úsztunk egy nagyot, ami segítette elgémberedett végtagjaink regenerálódását. A parton fura volt a járás, mert aki napokig vízen van, az lassan alkalmazkodik. Az embert különös érzés kerülgeti állandóan, mintha a part is mozogna alatta. Ez akár napokig is eltarthat, néha még a lakásban is.
Csongrádon valami buli lehetett, mert már csak arra emlékszem, hogy marhapörköltet főztek és abból nekünk is jutott. Kik és miért, hogyan, ne kérdezzék, mert az agy memóriakészlete ezeket az információkat nem tárolta tartósan. Délután tovább hajóztunk, csendesen csorogva és áztattuk a zsinórokat, lesve a kapást. Harcsánk akad a pórázon bőven. Este megint megvackoltunk valahol, hogy kipihenjük a nap fáradalmait. Az ismeretlen partszakaszok és változó folyómeder feltérképezése egy újabb út szempontjából fontos feladatként maradt meg bennem. Ekkor már ért az a lehetőség, hogy mi ketten minden évben végigjárjuk ezt az utat, mint sok zarándok teszi ezt a híres kegyhelyekkel. Számunkra a Tisza volt a szentély.
Átaludtam egy éjszaka a mindszenti vihart, majd az ÁNYÁSI kanyarokban és az egyre ritkább és annál gyönyörűbb homokos parton kötöttünk ki. Erről a helyről már oly sokat hallottam az öreg tiszai rókáktól, akik évtizedeken keresztül jártak ide fel Szegedről hétvégéken kirándulni, hogy magam is beleszerettem a természet egyik, hozzám közeli, csodájába. Azok a vargabetűk, melyet itt a folyó leír, a bácskai oldalt szaggatva és a szembeni partot állandóan friss homokkal rakva, vadregényessé teszik az egész vidéket. Azon sem csodálkoztam már, hogy a nudisták a part egy komoly szakaszát tartósan lefoglalták maguknak évek óta, és úgy berendezkedtek, mint akik az életüket ott szeretnék leélni. Csak az a fránya tél akadályozza ebben őket, de amint megjelennek a tavasz első melegebb sugarai, ők ismét birtokba veszik ezt a ritka szép terepet. Van ízlésük.
Másnap tovább csorogva egy újabb pihenőhelyet pásztáztunk magunknak, hogy ott verjünk tábort néhány óraára, amikor egy egész sereg kajakos, kenus fiatalra lettünk figyelmesek, akik éppen lefoglalták maguknak az általunk is nagyra értékelt hosszabb, homokos kiszögelést. Sátraik sorban egymás mellett voltak felverve, hajóik a lapos partra húzva. Ahogy közeledtünk feléjük, az egyik srác felénk kiáltott:
„Eladó hal van-e?”
„Van bizony. Mennyi kellene?” –kérdeztem vissza, és közben a tempósan mellettem evező Lacira pislantottam, aki hajóját így irányította a partnak, majd a sekély vízbe ugorva ki is emelte az elejét a szárazra. Pár másodperc múlva elkapta az én hajóm is, és mellé húzta, mert ez már egy bevált kikötési rutin volt közöttünk. Eldöntöttük, hogy a zsákmány egy részét, amit ki tudja, már mi óta cipeltünk, eladjuk az éhes társaságnak. A harcsák bilincsen lógtak hajóink mellett kipányvázva. Élt mindegyik és csapkodott is eszeveszettül, amikor a vízből kiemeltük szemlére. Tizenegy példányt számoltunk össze, kilóstól a négykilósig lehetett válogatni. A fiatalok összesereglettek hajóink körül és megbeszélték, hogy hetet megvesznek a kínálatból. Közben beszélgettünk. Kiderült, hogy két hete vannak vízen és Tokajból indultak. Már nagyon kiéheztek egy igazi jó halászlére, és a jó Isten küldött bennünket, mert eddig akár hányszor próbálkoztak, halat útközben sehol nem sikerült venni. Ha fogott is valamelyik horgász, nem akarta eladni. Halászokkal meg nem futottak össze alkalmas időben. Mi is örültünk, hogy megszabadultunk a zsákmány nagy részétől, mert már nem győztük enni, és félő volt, Szegedig nem bírják ki élve a nagy melegben. Na meg mi úgyis fogunk még, a nagyok csak ezután fognak támadni. Heccelődtünk velük és önmagunkkal is, amikor partra helyeztük a kiválasztott példányokat és szemrevételezve lemértük azokat. Laci egy példányt még ajándékba rátett a képzelt serpenyőre, majd az egyik legény kifizette az egészet. Ő lehetett a társaság pénztárosa, mert előkotort egy hatalmas pincér pénztárcát, ami a kajakjában külön víztől védett helyen volt elrejtve. Nevetgélve a váratlan és jól sikerült üzleten, hajóinkat vízre löktük és elköszöntünk, mint régi cimborákhoz illik, holott az életben akkor láttuk egymást először és utoljára. Remélem a halászlé és a sült hal őket is megvigasztalta, mert minket feldobott. Két legyet ütni a vízen egy csapásra, ritkán sikerül. Eladtuk a felesleges zsákmány nagy részét, és annyi pénzt kaptunk érte, amennyit a kirándulásra eddig költöttünk. Jó és emlékezetes üzletnek tűnik még ma is az eset, főleg ha figyelembe vesszük a körülményeket.
