Hivatalosan nem ez volt a neve, hanem Tisza úszóház, de mi a színe miatt csak Piros úszóháznak hívtuk és hívnánk még ma is, ha létezne. Valaki egyszer úgy döntött, hogy a pontonokon lévő deszkákból álló legnagyobb felépítményt piros festékkel fogja lefesteni, még a tetőt is. Lehet, hogy ez a szín maradt ki valahol és ő olcsón hozzájutott, de ennek a történetnek nem jártam utána. Így kaphatta a becenevét. Távolról szemlélve üde színfoltnak tűnt ez a vízen „úszó” tákolmány, amely a két híd között parkolt éveken át, a Felső Tisza-parton, közvetlenül a PICK Múzeum alatti részen. Szerintem a folyó legszebb városi szakaszán, ahol még egy keskeny zöld sáv is eltakarta a városokat jellemző rideg aszfalt és beton rengetegtől. Az a néhány elöregedő hatalmas fűzfa, mely közvetlenül a ház szomszédságában vert gyökeret, tavasztól késő őszig lombkoronájával védte a civilizációtól ezt a remek helyet, melyet én valahol 2001 nyarán fedeztem fel Rezső jóvoltából magamnak. Elneveztem azonnal Szanatóriumnak. Így általában csak én hívtam. Miért? Erre a kérdésre éveken keresztül kerestem a választ, ha már szavakba kellett azt foglalni, de az igazi magyarázat érzelmi töltetű, és nehezen megválaszolható, akár a szerelem. Olyankor már elveszik a lényeg, a szavak vajmi keveset fejezhetnek ki. Ezt átéli az ember, átérzi mélyen, és csak hallgat.
Ha valakinek, aki közel állt hozzám, erről az érzésről mesélni kezdtem, a vége mindig az lett, hogy vagy lecsaltam a Szanatóriumba és csak néztem, amint elréved, maga is mélyen átéli a varázslatot, amit a folyó vize és a látvány közösen okoz, vagy elhallgattam. Ilyenkor még a nóta is eszembe jutott: „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, mert szó, az nincs, csak képzelet…”
Kezdetben az „őshonos” bérlők társasága az újonnan jött ficsúrokat igazából el és be se fogadta. Hosszú időn keresztül csak megtűrték az ismeretlen jövevényt, abban bízva, hogy amint jött, úgy el is megy. Velem sem kivételeztek. Sőt, mivel tudták, hogy „külföldi” vagyok, még többet szekáltak, ugrattak, kóstolgattak, méregettek, hogy csak finoman fogalmazzak. Éveknek kellett ahhoz elmúlni, hogy az ott kialakult törzstársaság tagjának érezhesse magát valaki. Az emberek már csak ilyenek. A vízen élő magányos farkasok, mormoták, meg még ilyenebbek. Tele vannak sajátos rigolyákkal, szokásokkal, ceremóniákkal, sérelmekkel, történetekkel, melyek az évek során egyéniségüket és személyiségüket alakítják, színezik, torzítják. Horgásztapasztalataikat csak a legritkább esetben osztják meg másokkal, idegeneknek semmi esélyük se nincs a titkokat eltanulni, ellesni.
Nekem az volt a szerencsém, hogy Rezsőt már valahogy befogadták és rajta keresztül engem meg megtűrtek. Kezdetben csak neki volt bérelt helye, és mivel csónakját eladta, a meglévő üres helyre az én hajóm kerülhetett, amit 2002 tavaszán vettem meg otthon. CINCURIRA bíztam, hogy a belső famunkálatokkal dobja fel a lerobbant öreg ukrán alumínium rocsót, melyet előző tulajdonosa ügyesen meghosszabbított még vagy két méterrel. Kitűnő munkát végzett a mester, de mi Rezsővel, ha mást nem szidhattunk valami miatt, akkor mindig őt vettük elő. Nem tudom, csuklott-e életében annyit, amennyit emlegettük. Na meg a ponyvakészítő mesterről sem feledkeztünk meg, a Jenőről. Őt főleg a Rezső szidta, amikor este ponyvázott. De tény, így kényelmesen horgászhattunk ebből a hajóból, akár ketten is. Később csak a nemzeti zászlót kellett az „árbocon” cserélni, de azt elég sűrűn. Ahogyan zsugorodott egykori hazám, úgy próbáltam a zászlóval hozzá alkalmazkodni. Jelenleg szerb zászló alatt fut, vagy pihen ez a hajó.
Mivel én évtizedeket hagytam ki a horgászat izgalmas világából, nem számítva azt a néhány pontyozást, amire Szőke Pistával Torontóban való találkozásunk során kerítettünk egy-egy alkalmat, a mesterséget szinte újra kellett tanulnom. Rezsőt bíztam meg az első néhány „szerszám” beszerzésével is, hisz ő tudta, mi kell egy kezdőnek. Kezdetben veleje jártam ki felderíteni a titkos helyeket, ahol horgászat közben ismerkedtem a horogkötések különböző módjával, a szákolás alapismeretével, ha éppen szerencsénk volt és megakadt egy nagyobb márna vagy harcsa. Hasznos tapasztalatszerzésként éltem meg ezeket a hétvégéket és egyre mélyebben kerített hatalmába az a varázs, ami egykoron gyerekként már magával ragadott.
Az úszóházon volt külön kabinom, ahol a hajóban felesleges dolgokat tárolhattam. Ezek olyan kellékek, amire csak ritkábban van szüksége a horgásznak, de nem árt, ha kéznél van, mielőtt kihajózik. A társasági élet egy része is itt zajlott a kabinok körül és mögötte lévő tágas teraszon, ahol az állandó bérlők és ritka alkalmi vendégek napozhattak, pihenhettek az árnyékban. Ez volt a ház csöndesebb része. A nyugalom szigete maga. Ide idegenek csak ritkán, elvétve és eltévedve kerülhettek, őket is gyorsan útbaigazította valaki, hogy a büfé és a terasz nem ott található, hanem az ellenkező irányban. Ezt minden bérlő, törzstag, nagyon jól tudta, így nem is zavarták egymás köreit azok, akik pihenni jártak ide le és azok, akik már aktívabb életet éltek, legyenek ők éppen evezősök, vagy hajósok, esetleg horgászok, kik itt kötötték ki hajóikat tartósan az egész szezonra.
Az úszóház központja a büfé körüli teraszon volt kialakítva, melynek volt egy tetővel fedett nagyobb része és egy nyitott tere, ahonnan a kilátás a városra, a Fogadalmi templom impozáns panorámájával fenséges és lenyűgöző látványt biztosított a nap és az évszak bármelyik szakában. Én a mai napig nem tudok ezzel az élménnyel betelni. Csodáltam kora hajnalban, napfelkeltekor, esőben, hóban, szikrázó déli napsütésben, alkonyatkor és késő éjjel, amikor már csak a csillagok fénye és a békák kórusa volt velem. Nem lehet ezzel egyszerűen betelni. Aki Szegedet nem látta a Piros úszóházról, az nem látott semmit, főleg a lényeget, ebből a városból. Számtalanszor tapasztaltam, hogy aki először tévedett le ide, törzsgyökeres szegediként, a szája is tátva maradt az ámulattól. Lába alatt a deszkák, alatta a nyolc-tíz méter mély folyó, mindig különös „zenei” alá- festéssel, ő majdnem a Tisza „közepén”, de a természetben távol kinn és mégis a város szívében, a szeme a távolba mered, és percekig nem jön ki hang a torkán. Majd felsikolt, mint az egyik helyi TV riporter egy este: „Ez nem lehet igaz, itt élek már több mint harmincöt éve és ezt eddig nem láttam. Én barom!”
Az öcsém sem értette sokáig az én sűrű és elfogult megjegyzéseim a Szanatóriummal kapcsolatosan, amíg egyszer útja erre nem hozta. Lenn az úszóházon beszéltem meg vele a találkát, és ahogy megérkezett, azonnal kihajóztam vele. Fárasztó út elgyötörte, jót szunyókált a hajóban, amíg én csorogtam lefelé a vízen. Majd a friss levegőn újjászületve az esti alkonyatban kikötöttünk ismét az úszóházon. Ekkor ő még háttal állt a látványnak, majd egyszer csak váratlanul megfordult. Éppen akart valamit mondani, de egy ideig elnémult. Majd amikor magához tért, megjegyezte:
„Most már értem, így és itt én is el tudnék tölteni két hetet, hogy még a partra se menjek ki.”
