Hangzásában is egy különösen vonzó ismeretlen ország, ahol éveket lehetne és kellene élni, hogy az ember érdemben mondhasson bármit az ottani életről, mentalitásról, hangulatról. De ez csak keveseknek adatik meg, főleg Európából átruccanva, néhány napos, hetes látogatásokra, amiben általában sűrítve „tálalnak mindent”. Én, ha visszagondolok, csak arra emlékszem, hogy ebben az országban is megfordultam. Ez idáig igaz. De hol vannak az emlékek?
Mindössze három olyan mozzanat motoszkál bennem, amely túlélte a kíméletlenül múló idő kemény kritikáját és néha még fel-felbukkan a felszínre. Min ezek Buenos Airesben történtek, mert az igazat megvallva, máshol nem is jártam. Pedig valamikor nagyon készültem, hogy sajátos módon és szervezésben, bebarangolom egész Dél-Amerikát, mint tettem azt északi névrokonával. Ez azonban nálam is a megvalósítatlan álmok mezején várat magára és csak valamilyen csoda folytán kaphat bármilyen realitást. Nem sírok, mert arra most okom, főleg különös, nincs, de azért nem hagyhatom szó nélkül, mert álmok nélkül sivár az ember élete. Így álmodozva, még néha-néha kirándulok, akár Patagóniába, akár az Aconcagua tövébe, attól függően, milyen a kedvem.
Aconcagua csúcsa
Ami azonban megtörtént egy belvárosi séta közben, hogy igazi utcai argentin tangó- harmonika fülbemászó muzsikájára lettem figyelmes. A dallam, a zene olyan erővel húzott a hang irányába, hogy otthagytam a csoportot és egy félreesőnek tűnő mellékutcába találtam magam, ahol a zenész körül egy kis társaság önfeledten mulatozott, párok táncoltak, igazi argentin tangót, kitéve magukat az út burkolatából fakadó minden váratlan veszélynek. Szeretem az utcai zenét, magukat az utcai zenészeket, mert ők valami olyasmit tesznek különböző hangszereken, amit más „igazi” muzsikusok képtelenek eljátszani az előítéletek súlyos terhe alatt. Talán a szégyen, a közeg maga feszélyezi játékukat, ezért nem is próbálkoznak.
Szájtátva hallgattam az egy szál harmonikást, belefeledkezve az idő suhanásába és szemeim képtelen voltam levenni a táncoló párokról. A csoporttól elszakadva elmerültem a zene varázsában. Amikor „felriadtam” éber álmomból, ahol talán még én is táncoltam, és a valóság hűvös szele megcsapta arcomat, hirtelen két mozzanat villant be agyamba. Hol lehet a csoport? Hol van a szállodánk? Az utóbbit sokkal könnyebben találom meg, és már szedtem is a lábaim, úgy megérzés alapján, mint aki nem veszhet el a nagyvilágban, hisz bizonyította ezt már eleget az életében.
Este, már ismét együtt a csoporttal, tangó vacsorára készültünk. Ezt valószínűleg nem úszhatja meg egyetlen turista sem, aki szervezett formában érkezik Buenos Airesbe, hisz ez az attrakció. Erre készült egy hatalmas vendéglátó egység, a város központjában, olyan se nem színház, se nem vendéglő, hanem a kettő különös egyvelege, ahol magam se tudom hányan, de esténként több százan fordultak meg, hogy megcsodálják az argentin védjegyet. A tangót, melyet igazi vérprofi táncosok adnak elő, amíg a vendég elfogyasztja a fejenként egy kilogramm bélszínt, amit hatalmas tányérjára tesz a mosolyogva körülötte nyüzsgő pincér.
Én imádom a bélszínt. Angolosan. De amikor ezt az adagot elém tették, akkor nem is tudtam, hogyan fogjak hozzá? Eszembe jutott sok minden, kezdve, hogy Argentína a világ vezető szarvasmarha hús exportőre, lévén van elég tere, ahol a jószágokat felnevelik. De ezt a pazarlást, amit ott, vendéglátás címén, véghezvisznek, igazságtalannak éltem meg. Az adag alig negyedét voltam képes elfogyasztani, de a vendégek többsége, aki hozzám hasonlóan közreműködött ebben a tivornyában, melynek értelmét magam nem találtam, szintén tányérján hagyta a hatalmas hústömegeket. Hogy utána mi lett ezzel a „maradékkal”, amiből családok jól lakhatnának, bele se merek gondolni. Nem tárgyam most itt a különböző világmegváltó eszmék méltatása, de az a kevés bélszín, amit képes voltam megenni, a végén megülte gyomromat. Desszertként, a profi tangó meg sem közelíthette a kis utcában átélt hangulatot. Talán szerencsém volt, hogy akkor, ott, a zene hívó hatására, megérzéseimre hallgattam, és nem csoportvezető intelmeire. Különben most még ezt sem mesélhettem volna el. Lehet, nem is jártam Argentínában?
Sivatag-tó, háttérben a Fritz Roy hegy
Ami azonban még ide tartozhat, argentin vendéglátásként, egy rádióriport kapcsán él még mindig bennem. Az 1978-as világbajnokságon történt esetről van szó és a sportriporter mesélte, hogy amikor megérkeztek a nagy ismeretlenbe, farkas éhesen betértek egy sarki kis vendéglőbe. Vacsorára. Akárhol. A vendéglő tömve, de egy asztalka még tárt karokkal várt rájuk. Négyen, alig fértek el körülötte, és vártak elég sokáig, de amikor a pincér kihozta az adagokat, elállt még a lélegzetük is. Már nem bántak semmit, hanem hozzáfogtak a falatozáshoz. Másnap, jobb híján, ugyan ott ebédeltek. Még nagyobb adagokat kaptak, mint előző este. Nem értették, mi itt az átverés. Tányérjaikon már több meg maradt, mint amit el tudtak fogyasztani. Ekkor az egyikük megkérdezte a tulajt, hogy minek köszönhetik ezt a luxust? A válasz jött is azonnal, mosolyogva: „Uraim, önök itt már törzsvendégeknek számítanak. Mi megbecsüljük a vendégeinket. Jöjjenek holnap is. Mi nyitva leszünk” És ők jöttek is, egy egész hónapon át, minden nap itt ebédelve, vagy vacsorázva. Ahogyan a napok múltak, az adagok úgy csökkentek, szinte észrevétlenül, mert arra azért vigyáztak, hogy a vendég mindig elégedett legyen.
Lehet, hogy magam is évtizedekkel később egy ilyen argentin kísértésnek voltam a tanúja? Csak azzal nem számoltak, hogy én már harmadnap repülök vissza Brazíliába. Igaz, jöttek mások helyettem éppen elegen, kiket lehet kísérteni. Ez a turizmus…
Néhány link, amire érdemes rápillantani:
