Németországi kalandjaimat ezzel az írással zárom, amely mese az 1 PFENNIGESRŐL szól és én időben hallottam, láttam és megtanultam a mesét. Szólhatna a felelősség és felelőtlenség örökös ellentmondásairól is, címe szerint, azonban talán így találóbb.
Amikor Hamburgban, ne feledjük, tizenhét évesen átugrottam a sarki kis fűszeresbe, ahol a család összes tagja dolgozott, a nagyitól az unokáig, hogy friss barna, de nem akármilyen, hanem rendkívül finom és ízletes, kenyeret, vagy az örömükben röpködő zsömlécskéket, illatuk alapján próbáltam így megélni, megvegyem reggelire, felfigyeltem egy addig számomra szokatlan, új és különös jelenségre. Ez az aprócska 1 (egy) PFENNIGES pénzérme, olyan bronzos, vöröses-barnás színű legkisebb vert pénze volt az akkori nyugat-német pénzügyi rendszernek. Érdekes, mikor visszajáróként letették elém, nagyvonalúan, mint aki ezt a Balkánon megszokta, időben, és ugye felelőtlenül, megpróbáltam ott felejteni. Ott hagyni. Mi az, az egy akármi, talán csak nem képzelik, hogy foglalkozok még ilyen apróságokkal is? Az idős hölgy mosolyogva szólt rám, hogy jöjjek vissza és tegyem el a visszajárót. Behúzva fülem-farkam, visszasomfordáltam és zsebre tettem a pénzt. Majd heteken, hónapokon keresztül figyeltem, hogy ez az eset ott nem egyedi, hanem általános. Mindenki visszaadja, és mindenki elteszi az egy PFENNIGEST. Ez a bevett szokás, gyakorlat, melyen a protestáns munka értelme már évszázadok óta nyugszik. Mondhatnánk azt is:
ČIST RAČUN DUGA LJUBAV, mint felénk szokás. Nos, szokás ez mi felénk? Vagy csak jár a szánk? Nincs ma sem Németországban olyan ember, aki az egy euró centet vissza ne adná, vagy el ne fogadná. Ha netán akad ilyen, azt külön vizsgálják, a megfelelő helyeken. Miért?
Nekem is évek kellettek még, hogy rájöjjek a turpisságra, közben befejezve egy akármilyen közgazdasági egyetemet is, még az a szerencse, hogy valami különös sugallat folytán nem írtam meg a magiszteri munkám, mert ma akkor bujdoshatnék valahol, szégyenemben, hogy ez az egy PFENNIG az egész német gazdasági csoda alapja, egyúttal szimbóluma is. Ma már értem én ezt, de akkor bizony törtem a fejem.
De miért? Teszem fel magamnak mindig a legfontosabb kérdést. A válasz sem túl bonyolult. Vannak (és lesznek is) felelős emberek és felelős közösségek, társadalmak, ahogyan vannak (és sajnos lesznek is) felelőtlen emberek és társadalmak. A német, gondolom a japán és más gazdasági csodák is, a felelősségen alapszanak. Azon a bűvös egy centesen, vagy akármin.
Ez a meglátás még egy fontos verbális mozzanaton is megfigyelhető, akár a mindennapok szintjén is. Ha valaki a nyugati világban panaszkodik, hogy fáj az annyit emlegetett legfontosabb szerve, ahogyan azt nálunk mondjuk, de itt a magyar nyelv területén is sűrűn használják, akkor ott azonnal mentőt hívnak, mert beteg a szegény és nagy segítségre szorul. Azonnal. Hisz fáj a f…a, felfoghatatlan borzalmakra gyanakszik azonnal a holland, a dán, a norvég, a német, lehet még a finn is, az angol is csóválja a fejét, és nem érti, miért fáj, mitől fáj? Ők nem értik az átvitt értelmezést. Nem is érthetik. Erre nekik a felelősségtudat nem ad lehetőséget.
Persze, hogy lehet vitatkozni, okoskodni, hol jobb élni? Hol könnyebb, hol lezserebb? Persze, hogy lehet irigykedni is, sírdogálni, zokogni, kifogást keresni és találni, de egyszerűbb és fontosabb lenne felnőni a feladathoz, a felelősség tudatának mindennapi gyakorlatához, mely nélkül nincs szebb és jobb jövő, még a Balkánon se. Nem is lesz.
Na, én ezt tanultam meg az egy akármi kapcsán, elég korán, talán időben. Ez a tudás, tapasztalat, elég ahhoz, hogy ma is bátorítsam a fiatalokat, merjenek egy fontosat, egy nagyot lépni az életükben. Csak így, összehasonlítva tudják majd értékelni, mikor, mi a teendő.
Bővebben: http://en.wikipedia.org/wiki/Pfennig
