Nagy nap volt a tegnapi. Boris Tadić Szerbiája és Pásztor István szerbiai magyarsága hatalmas elismerést aratott a magyar fővárosban. Sólyom László köztársasági elnök „szívből üdvözölte” a nemzeti tanácsokról szóló törvény elfogadását, sőt nagyra értékelte Tadić „személyes közbenjárását” – nyilván nem a múlt március 15-ikei délvidéki eltanácsoltatása ügyében. Orbán Viktor pedig egyenesen a „legjobb európai hagyományokat” folytató törvénynek nevezte az új jogszabályt, amelynek szárnyán a szerb elnök villámgyorsan bevette Budát, és most Brüsszel meghódítására készülődhet.
Valami mégsincs rendben ezzel a Duna—Dunav menti idillel. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy a többi délvidéki magyar párt és több mint egy tucat kis civil szervezet nem hogy nem osztozkodik a nagy boldogságban, hanem kerek-perec elutasítja a törvény örömkönnyekkel való locsolgatását a jövő tavaszi tanácsrügyek reményében. Ők éppen aznap sírták fel panaszukat a budai várba, amikor annak urai nem sajnálkozni, hanem ünnepelni akartak. Legalább egy jelentősebb szomszédot, aki magyarbarát gesztusra hajlandó (vagy kényszerül).
Kinek van itt most igaza!? Mindkét vajdasági magyar oldal farkast sőt árulót kiáltott már. Mihez, kihez tartsa hát magát a mi létfenntartással küszködő emberünk? Ágoston, Józsa, Orbán, Páll, Pásztor, Rácz, Setyerov, Sólyom vagy Tadć... Szédül a mi kis világunkban élő szavazópolgár feje a nagy nevek és nagy szavak hallatán, és csak kapkodja a levegőt, hogy melyiküknek lehet jobban hinni, melyikükben szabad jobban bízni. Feliratkozzunk-e vagy se? És ha igen, hogyan, hová, kinek? És miért?
Nem könnyű kérdések ezek. A délvidéki magyarság szempontjából akár létfontosságúak, sorsdöntők is lehetnek. Talán az egyetlen, amit hittel mondhat az ember a felebarátjának: Mindenki döntse el saját legjobb belátása szerint! De először alaposan nézzen körül a világban.
Ha pedig körülnéz, akkor láthatja, hogy semmi sem tökéletes és semmi sem végleges. Sem a törvények, sem a politikusok. A jogokért és lehetőségekért mindennap újra meg újra meg kell harcolni, akárcsak – legtöbbünk esetében – a betévő falatért is.
Harcolni többféleképpen lehet, de előbb-utóbb minden módszer két végletre szűkül: erőszakosan, fegyverrel – vagy békésen, politikai eszközökkel. A vajdasági magyarok az erőszakot eleve bölcsen elutasították. Marad tehát a második, a politikai harc. Abban viszont nehéz erdményeket elérni akkor, ha az ember ki sem áll a „harcmezőre”: választásokra, törvényalkotásra, névjegyzékfeltöltési kampányra.
És az erőszak elvetésével csak a reálpolitika marad, amitől sikert remélhet az ember. Nem teljeset és nem azonnalit. Lehet, hogy csak olyat, ami soha nem fogja teljes mértékben kielégíteni. Ez már csak emberi tulajdonság. De az alkalom elutasítása még nagyobb kockázattal és felelősséggel jár, amit mindenki csak saját egyéni boldogulásának szemszögéből vállalhat. A VMSZ egyszerűen nem vállalhatta a törvény elutasítását, mert az létértelmét vonta volna kétségbe. És semmivel sem csábított cserébe. Pontosabban valamivel mégis: éppen a semmivel.
Szerbia ugyanis enélkül a törvény nélkül is előbb-utóbb bejutna az Unióba. Láthatjuk, mennyire "fontos" Brüsszelnek a kisebbségvédelem, ott van a szlovák példa. Magyarországnak ugyanakkor eredményekre van szüksége, mert nem lehet túl sokáig körbepanaszkodni Európát a szomszédok kiállhatatlanságával. Belgrádnak most jól jön a vállveregetés, Pestnek meg a váll. Kár lett volna kihagyni, hogy legalább ezt a kis hullámverést egy mégoly apró jogi vitorlával meglovagoljuk.
Hogy kevés, amit a törvény nyújt!? Kevés. De több-e a semminél? Több. Több-e annál, ami eddig létezett és ami miatt elégedetlenkedtünk? Több. Vajon több-e annál, amit egy másfél milliós romániai magyarság eddig ki tudott harcolni? Sokkal több. Több-e annál, amit a szlovák nyelvtörvény „kínál” a felvidékieknek!? Összehasonlíthatatlanul több. Ne csodálkozzunk hát, hogy Pesten tapsolnak.
A kérdés ma már nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy hogyan tovább. Ne azon rökönyödjünk meg, hogy Sólyom és Orbán – akiktől egyesek a „nemzetietlennek” vagy simulékonynak tartott magyar külpolitika erőteljesebbé tételét várták – felhőtlen örömmel fogadta Tadić „ajándékát“. Azt kérjük inkább tőlük számon, hogy a vélhetően hatalomra kerülő magyar jobboldal hogyan fogja elvárni Szerbiától a törvényes ígéretek betartását. Hogyan fogja a vállveregető Budapest biztosítani, hogy a nemzeti tanács javaslatait Belgrád ne csak fogcsikorgatva meghallgassa, hanem el is fogadja. És hogyan tudja majd továbblépésre ösztökélni Szerbiát a máris „legjobb európai hagyományokkal“ mérhető kereteken túl.
A szavakon túl a tettek hitele az, amire szükségünk van. Pesten is, Szabadkán is, Belgrádban is. Levelezni, nyilatkozni, dicsérni, kritizálni – és blogot írni – könnyű. Kiállni, cselekedni, megvalósítani – sokkal nehezebb.
A puding próbája, hogy megeszik. Még akkor is, ha ez a közmondás állítólag Cervantes Don Quijotéja (pontosabban annak angol fordítása) nyomán terjedt el...
PunkTum.
