Egy igen elgondolkodtató tanulmányra leltem a minap. A Current Biology című szaklapban megjelent nemzetközi kutatás eredményei szerint az ateista, világias környezetben nevelkedő gyerekek nagylelkűbbek és jószívűbbek vallásos közegben nevelkedő társaiknál. A kutatók szerint minél tovább él egy gyerek vallásos környezetben, annál szigorúbb világi környezetben nevelkedő társainál.
A kutatók egyszerű kísérletet végeztek: a vizsgált gyerekeknek matricákat kellett megosztaniuk a velük azonos iskolába járó, azonos etnikai csoportba tartozó, ismeretlen társukkal. A kutatók külön kiemelték az azonos etnikai hátteret, hogy ilyen előítéletek ne befolyásolhassák a kísérlet eredményét. A teszteken az ateista környezetben nevelkedő gyerekek bizonyultak adakozóbbnak. A kutatók azt is vizsgálták, hogy a gyerekek hogyan ítélik meg azt, ha egy másik kárt okoz nekik, és milyen büntetést tartanak indokoltnak. A vallásos gyerekek általában gonoszabbnak és büntetésre méltóbbnak ítélték mások cselekedeteit az ateistáknál. Megállapításaik szerint a vallásos gyerekek ítélkezőbbek és kevésbé emberbarátok. A november 5-én publikált kutatásban 1200 amerikai, kanadai, jordániai, török, dél-afrikai és kínai gyermek vett részt.
A kutatásban résztvevő személyek 23,9 százaléka vallotta magát kereszténynek (280 fő), 43 százaléka muzulmánnak (510), 27,6 százaléka ateistának (323), 2,5 százaléka zsidónak (29), 1,6 százaléka buddhistának (18), 0,4 százaléka hindunak ( 5), 0,2 százaléka agnosztikusnak (3) és 0,5% százaléka (6) egyébnek. Ha kritikusan nézzük a számokat, akkor meg lehet támadni a tanulmányt, hogy sokkal több a muzulmán mint a keresztény, vagy hogy nem vizsgáltak ugyanannyi ateistát, mint vallásos gyereket. A kutatás az kutatás, így a három legnagyobb csoportra lebontva is megvizsgálták az eredményeket, amelyek szerint az ateista környezetben nevelkedett gyerekek a legadakozóbbak, ezután jönnek a keresztények, majd a muzulmánok, míg a legkevésbé ítélkező csoport az ateisták voltak, majd a keresztények és a muzulmánok következnek. A kutatók azt is górcső alá vették, hogy ki mennyire érzékeny az igazságtalanságra, ebben az esetben a keresztény gyerekek bizonyultak a legérzékenyebbnek, őket követték a muzulmánok, majd a végén az ateista gyerekek.
A kutatást számos módon lehet szemlélni, magyarázni, vagy akár támadni (a módszert, a kutatócsoportot stb.), sőt vitába is lehet szállni az erkölcsösséget tekintve. Az eredmények ettől függetlenül elgondolkodtatóak, önvizsgálatra késztetőek. Kérdés ugyanakkor, hogy a vizsgálatban résztvevő gyerekek 5–10–20 év múlva hogyan viszonyulnak majd ugyanezen témával kapcsolatos kérdésekre (azt nem hinném, hogy matricákat osztogatnának). Ez utóbbi már csak azért is fontos lenne, mert nem várhatjuk el, hogy egy gyerek megértse egy vallás erkölcsi rendszerét, miértjét. Ugyanúgy, ahogy azt sem várhatjuk el, hogy az atomfizikát megértse. A vallásos családoknál azonban a gyerekeknek nem elég megbirkózniuk a társadalmi elvárásokkal, hanem van egy plusz, ami a vallási elvárásokat, normarendszereket fedi. Ha viszont abból a szempontból nézem a témát, hogy a gyerekek a szülők és a szűk családi környezetük lenyomata – egykori tanárom szerint lakmuszpapírja – akkor nagyon is el kell gondolkodnunk azon, hogy milyenek vagyunk valójában. József István gyermekpszichológus szavaival élve a gyerek azért olyan, amilyen, mert mi nem jól csinálunk valamit. Nem a vallás, hanem a szülő nevelte olyanná a gyereket, amilyen.
Önvizsgálatot kell tartanunk, szembesülni kell önmagunkkal, hiszen a természetes erkölcsi élet föltételezi a helyes önismeretet. A reális önismeret az igazság föltétel nélküli megismerésének vágyából születik, és megkívánja a rendszeres önvizsgálatot, lelki vezetést, szorgalmat, készséget a hibák fölismerésére és belátására. Az igaz önismeretből fakad a helyes önbecsülés és önbizalom. Ha nincs helyes önismeretünk, akkor a gyerekeinket sem tudjuk „helyesen” nevelni, hiszen ők sokkal többet látnak, mint mi azt képzeljük. Ha nem vagyunk példamutatók, ha „bort iszunk, de vizet prédikálunk”, vagy ha a templomból kilépve legszívesebben leköpnénk a szomszédunkat, vagyis, ha nem törekszünk jobbnak lenni, akkor nem várhatjuk el a gyerekektől, hogy „angyalok” legyenek. A vallás erkölcsössége, erkölcse, vagy a bűnbocsánat nem menti fel a hívő embert a jóra való törekvés kötelezettsége alól.
Végezetül Richard Dawkins evolúcióbiológus gondolatait idézve nincsenek katolikus, muzulmán és buddhista gyerekek, csak gyerekek vannak. Gyerekek, akik feltétel nélkül hisznek az őket nevelő szüleikben és válnak így az őket nevelők tükörképévé.
