A filmek és filmsorozatok történetében kevés olyan alkotás született, amely bemutatását követően új irányba terelt egy egész műfajt, és olyan témákat, narratív megoldásokat tett a popkultúra részévé, amelyek évtizedekkel később is más produkciók számára szolgálnak mintául. A tudományos-fantasztikus filmek és sorozatok világára minden bizonnyal a Star Trek gyakorolta az egyik legnagyobb hatást. Az eredeti televíziós sorozatot hatvan évvel ezelőtt mutatták be.
A sci-fi maga szinte egyidős a filmmel. Georges Méliès 1902-es Utazás a Holdba című alkotását a műfaj egyik első képviselőjeként tartják számon. Az ezt követő évtizedekben, különösen az ötvenes években, a tudományos-fantasztikus filmeket többnyire disztópikus jövőképek, földönkívüli inváziók, szörnyek, az atomkorszaktól való félelem és a hidegháborús paranoia jellemezte. A tudomány gyakran nem a fejlődés eszközeként, hanem valamilyen katasztrófa forrásaként jelent meg.
Ehhez képest a Star Trek 1966-os indulása radikálisan más jövőképet kínált. Gene Roddenberry világában az emberiség túljutott számos háborún, társadalmi konfliktuson és gazdasági problémán, energiáit pedig nem önmaga elpusztítására, hanem a világűr felfedezésére fordította. A tudomány az előrelépés eszköze lett, az idegen civilizációk pedig nem szükségszerűen ellenségként jelentek meg. Ez az optimista, humanista szemlélet élesen különbözött a korszak komorabb sci-fi történeteitől.
A sorozat ennél is többet tett: a sci-fit társadalmi és politikai kérdések vizsgálatának eszközévé változtatta. Idegen fajokon, bolygókon és konfliktusokon keresztül beszélt rasszizmusról, háborúról, vallásról, autoriter rendszerekről, emberi jogokról, előítéletekről és a technológiai fejlődés erkölcsi következményeiről. A távoli világok gyakran valójában a korabeli társadalom problémáinak tükrét tartották a néző elé.
A sorozat szellemi atyja, Eugene (Gene) Roddenberry élete maga is kalandfilmbe illő volt. A második világháborúban B–17-es bombázókat vezetett a csendes-óceáni hadszíntéren, majd a háború után a Pan American légitársaság pilótájaként dolgozott. 1947-ben túlélt egy súlyos repülőgép-szerencsétlenséget a szíriai sivatagban, és maga is részt vett a sérültek mentésében. Talán nem véletlen, hogy későbbi történeteinek egyik visszatérő kérdése éppen az lett: mit tesz az ember válsághelyzetben, amikor már nem a szabályok, hanem a jellem számít?
Roddenberry később Hollywoodba költözött, miközben a Los Angeles-i rendőrségnél dolgozott és forgatókönyveket írt. Zavarta, hogy a televíziós történetek gyakran ugyanarra a sémára épültek: adott egy konfliktus, következik a lövöldözés, végül a gonosz megbűnhődik. Ő filozofikusabb, politikusabb történeteket akart mesélni rasszizmusról, vallásról, háborúról és előítéletekről. Mivel ezek az ötvenes-hatvanas évek amerikai televíziójában kényes témának számítottak, úgy döntött, hogy a problémákat idegen bolygókra helyezi át. Ha földönkívüliekről beszél, talán olyasmiről is beszélhet, amiről közvetlenül Amerikában nem lehet.
1964-re megszületett az új sorozat terve. Roddenberry üzletileg leegyszerűsítve egy, az amerikai vadnyugat helyett a világűrben játszódó westernként próbálta eladni a koncepciót. A mögöttes gondolat azonban sokkal merészebb volt: olyan jövőt képzelt el, amelyben az emberiség nem pusztította el önmagát. Különböző bőrszínű és nemzetiségű emberek dolgoznak együtt ugyanazon a hajón, céljuk pedig nem egymás legyőzése, hanem az ismeretlen felfedezése.
Az első próbaepizódot azonban az NBC túl elvontnak és intellektuálisnak találta. Roddenberry ennek ellenére kapott egy ritka második lehetőséget. Az új pilotban már William Shatner alakította James T. Kirk kapitányt, mellette pedig a Leonard Nimoy által megformált első tiszt, Spock is meghatározó szerepet kapott. Az eredeti Star Trek 1966 és 1969 között mindössze három évadot ért meg, ismétlései azonban hatalmas rajongótábort teremtettek. Megjelentek a rajongói klubok és találkozók, a sorozat pedig kultikussá vált. Megjelent az első Star Trek-mozifilm is.
Az eredeti sorozat hőseivel készült mozis korszak egyik csúcspontját az 1982-es Star Trek II: Khan haragja jelentette. E sorok írója is ezt a filmet látva kattant rá a franchise-ra. A Khan haragja bebizonyította, hogy a Star Trek nemcsak látványos űrkalandként működhet, hanem az öregedésről, a barátságról, a bosszúról, a felelősségről és az önfeláldozásról szóló emberi drámaként is.
1987-ben indult a Star Trek: A következő nemzedék, Patrick Stewart Jean-Luc Picard kapitányával, amiben még erőteljesebben jelent meg Roddenberry utópisztikus világképe. A sorozat egyik legemlékezetesebb ellenfele, a Borg ugyanakkor előrevetítette modern társadalmunk egyik rákfenéjét is: a technológiától való függést, az egyéniség elvesztését és az ember-gép közötti határ elmosódását.
Az ezt követő Deep Space Nine már jóval sötétebb világba vezetett. A sorozat a háború, a megszállás, a vallás, a terrorizmus, a társadalmi egyenlőtlenség és a politikai megalkuvás kérdéseit vizsgálta.
Az 1995-ben indult Voyager a klasszikus felfedezést a hazatérés vágyával kapcsolta össze. E sorozat után a franchise érezhetően kifulladt, a Star Trek: Enterprise pedig már nem aratott akkora sikert, mint elődei. A 2009-ben, 2013-ban és 2016-ban készült, J. J. Abrams nevéhez kötődő mozifilmek látványosak és akciódúsak voltak, de egyáltalán nem lehetett bennük érezni azt a szellemiséget, amelyet Roddenberry egykor megálmodott.
Az új televíziós korszak 2017-ben a Discoveryvel kezdődött, amelynek legnagyobb érdeme, hogy hosszú szünet után új életet lehelt a franchise-ba, látványban pedig hatalmas ugrást jelentett. Filmes minőségű díszleteket, effekteket és űrcsatákat hozott a képernyőre, és bátran nyúlt a szereplőválasztáshoz, valamint a reprezentációhoz is. Legnagyobb problémája ugyanakkor az volt, hogy szinte minden évadban a galaxist, az univerzumot vagy magát a létezést kellett megmenteni. Ha azonban minden történet világvége, egy idő után egyik világvége sem különleges.
A 2020 és 2023 között futó Star Trek: Picard az Enterprise legendás kapitányának öregkorát mutatta meg. Picardnak szembe kellett néznie saját múltjával, döntéseivel és azzal, hogy a világ nélküle is továbbhaladt. A sorozat legerősebb pillanatai az öregedésről, veszteségről, halálról, emlékezésről és örökségről szóló drámai epizódok voltak, harmadik évada pedig nagyrészt sikeresen hozta vissza a The Next Generation egykori legénységét. A korrupt Csillagflotta, az összeomló intézmények és a reményvesztett szereplők világa azonban már feltűnően messze került Roddenberry eredeti utópiájától.
A 2022-ben indult Strange New Worlds találta meg talán legjobban az egyensúlyt a régi és az új Star Trek között. Megőrizte a franchise optimizmusát és epizodikus jellegét, miközben modern látványvilágot kínál. Egyetlen komolyabb kifogásom az egésszel, hogy időnként túl sok benne a játékosság. A musicales, testcserés és romantikus-komikus történetek, valamint Spock szerelmi problémái kezdetben szórakoztatóak voltak, egy idő után azonban már inkább erőltetetté váltak.
A Star Trek: Csillagflotta Akadémia szintén érdekes új megközelítést kínál. Holly Hunter, Paul Giamatti és Robert Picardo jelenléte komoly súlyt ad a produkciónak, és jó ötlet fiatal kadétok szemén keresztül megmutatni, miért akar valaki egyáltalán belépni a Csillagflottába. A sorozat legnagyobb fogyatékossága viszont éppen ebből fakad: a romantikus problémák, identitásválságok, rivalizálások és lelki vívódások láttán néha inkább egy világűrbe helyezett tinédzser-iskolasorozat érzését kelti, mintsem egy jófajta tudományos-fantasztikus szériáét.
A modern korszak leggyengébb láncszeme mindenképpen a Star Trek: Section 31 streamingfilm, amiben a Deep Space Nine egykor titokzatos, nyugtalanító és szinte megfoghatatlan hírszerző szervezetét egyszerű akciócsapattá silányították. Pedig a történetben ott rejlett egy valóban súlyos erkölcsi kérdés: megváltható-e valaki, aki egy totalitárius birodalom diktátoraként tömeggyilkosságokért felelős? A film ezt éppen csak megpendíti, majd inkább olcsó poénokkal és akciójelenetekkel zsúfolja tele a cselekményt.
Pedig a Star Trek igazi ereje sohasem pusztán az űrhajókban, a földönkívüliekben, a lézerfegyverekben vagy a látványos csatákban rejlett. Sokkal inkább abban, hogy a jövőbe helyezve beszélt a jelenről, és hatvan éve ugyanazt a kérdést teszi fel újra és újra: vajon az emberiség képes-e egyszer jobbá válni annál, mint amilyen manapság?
