Az ünnep része

A nyári tudósításaim jelentős részét a különféle főzőversenyek és falunapok teszik ki. Nem ritka az sem, hogy a kettő egybeesik. Amint beköszönt a kellemes idő, hétvégenként egymást váltják a főzőversenyek és a falunapok. Ennek persze nem mindig örülök olyan felhőtlenül, hiszen szinte egyetlen szabad hétvégém sincs, mert míg mások szórakoznak vagy éppen pihennek, én addig ezeket a rendezvényeket járom körbe. Ez a kellemesebb része. Ilyenkor általában nehézkesen indul a reggel, sőt már az előző napok is, mivel tudom, hogy a hétvégén nem azt csinálom, amit akarok, hanem dolgozom. Másrészt viszont, ha bárkinek elmondom, hol dolgozom a hétvégén, csak jót mosolyognak rajtam, mondván, az valójában szórakozás. Nos, amíg körbejárjuk a csapatokat, megkérdezzük a szervezőket, addig igen. Aztán azonban hazaérve általában még nekem is azon kell gondolkodnom, hogy mit teszek az asztalra, sőt, még le is kell írnom az adott falunap vagy főzőverseny történéseit.

Azt figyeltem meg, hogy míg én már kezdem úgy érezni, egyre több az ilyen jellegű rendezvény, az emberek nem unják. Évről évre látom ugyanazokat az arcokat és újabbakat is, tehát ezek az általában szombati vagy vasárnapi kikapcsolódások sokak által várt rendezvények. Én meg csak kapkodom a fejem, hogy most éppen hova kell menni, milyen főzőversenyre. És mindig van hova menni. Minden hétvégén. Van, hogy egy hétvégén két helyre is. Azt azonban már nem igazán értem, hogy egy községen belül miért kell két helyszínen egy napra szervezni a versenyt, de biztos ennek is megvan a miértje.

Magyarkanizsa községben például minden egyes településen egy rendezvényt az önkormányzat támogat. A helyiek jelentős segítséget kapnak ahhoz, hogy megszervezzenek egy-egy ilyen, a gasztronómiához is köthető rendezvényt. Nincs feltételül szabva, hogy főzni is kell, de az emberek számára ez valahogy magától értetődik. Gondoljunk csak bele a szűk, családi környezetünkbe és életünkbe! Az étellel való kínálás valahogy soha nem marad el. Egyesek bőséges tálak felvonultatásával mutatják ki szeretetüket, mások, akár szerényebb lehetőségeik miatt, akár alapbeállításuk okán kevesebbet tesznek az asztalra, ám mindenhol a vendéglátás alapját képezi az etetés-itatás. Legtöbbször pedig még a távolabbi ismerősökkel is alkalmazzuk ezt, hiszen mit kiabálunk át az utca túloldalára? Mikor iszunk már meg egy kávét? Gyere el egy kávéra! És még ha nem is isszuk a feketét, ez valahogy berögződött a tudatba, hogy a kávéra való meghívás egyet jelent azzal, hogy valakit szívesen látunk, fogadunk az otthonunkba. Ám amikor a vendég megérkezik, van olyan is, hogy a kávé elmarad, vagy éppen nincs rá szükség. Valami egészen más veszi át a helyét. A valódi ok. A beszélgetés. Hiszen erre megy ki a játék. Nem a kávé a fontos, az csak egy ürügy, hogy találkozzunk, hogy nyugodtan leüljünk és beszélgessünk. A beszélgetés mélysége már más dolog, az azonban biztos, hogy az utcán állva nem avatjuk be legrejtetettebb gondolatainkba a csevegőtársunkat. Ahhoz hely kell, ahhoz idő, alkalom és nyugalom, biztonságos közeg. És hol máshol találhatnánk meg a biztonságos közeget, mint ott, ahol táplálni akarnak bennünket, ahol érezzük a szeretetet, a vendégszeretetet? A nők, mint a tűzhely őrzői is, azért voltak felelősek, hogy a család melegét biztosítsák, békét teremtsenek, közösséget építsenek és őrizzenek. Szerintem ezek a versenyek is éppen erről szólnak. A közösség megtartásáról és építéséről, illetve a hagyományok őrzéséről és továbbadásáról. Egyszerűen kellenek, mint ahogyan kellenének az egészségügyi intézményekbe is a megfelelő felszerelések, a vakolt falak, az alapvető higiéniai eszközök.

Szombaton Kishomokon és Kispiacon jártam falunapon és főzőversenyen. Kishomokon birkapaprikást főztek, hogy megvendégeljék az odaérkezőket. Nagyon szép szokás, hogy az egyik helyi gazda minden évben két birkát ajánl fel a bográcsos elkészítéséhez. Az embereket összehozta a találkozás lehetősége. Jó volt látni, hogy beszélgetnek, nevetnek, várják azt is, hogy a paprikás elkészüljön. A szabadtéri szentmise is érdekes színfoltja volt a rendezvénynek. Az egyszerűséget mutatta. Azt a végtelen szeretetet, ami isteni: nem számított, hogy nem volt oltár vagy díszes épület. Az imára kulcsolt kezek, a bűnbánat, az ostya, az engesztelődés és a közös ima ereje valami egészen más hangulatot adott a napnak. Nem kellettek sallangok, semmi, csak az egyszerűség: az egészség, a fohász, az étel.

Kispiacon aznap már harminc csapat, több mint hatszáz ember gyűlt össze főzni. Bár én nem készítettem semmit, a bográcsban készülő étkek illatát magammal hoztam a ruhámon.

Jövő szombaton Oromon és Martonoson lesz főzőverseny. Várhatóan ismét sokan lesznek mindkét helyen. Közösséget tartanak meg és építenek, illetve őrzik és továbbadják hagyományainkat, miközben főznek egy jót és körbekínálják vele a jónépet – mert az úgy illik!