A történelmet végigköveti a megrendítő tragédiák, szenvedések sorozata, amelyeket nemegyszer a népirtásra irányuló törekvések váltottak ki. A népirtás fogalmának említésekor a hétköznapi ember leggyakrabban az európai zsidóság második világháború alatti kiirtására tett kísérletre gondol, holott a történelemben más népcsoportokat is ért hasonló tragédia.
Elég, ha az amerikai kontinensen élő őslakosság sorsára gondolunk, amelynek megtörése és dominanciájának visszaszorítása egy hosszan tartó folyamat része volt, amit az európai hódítókkal folytatott, az életterük folyamatos csökkenését előidéző évszázados háborúskodások váltottak ki, emellett a „betolakodók” által behurcolt pusztító járványok. Természetesen ide sorolhatjuk a gyarmatosító európai nagyhatalmak embertelen cselekedeteit, amelyeket Afrika őslakossága ellen követtek el, vagy akár Európában a holodomornak is nevezett, 1930-as években végbement ukrajnai népirtást, amelynek tekintetében még mindig nincs egyetértés a szakemberek körében, hogy az esemény valóban kimeríti-e a genocídium fogalmát.
Mindezen emberiesség ellen elkövetett bűncselekményeknek sok-sok millió áldozatuk volt. A kimondott számok hallatán fel sem foghatjuk, hogy azok mennyi tragikus sorsot és elképzelhetetlen mértékű szenvedést hordoznak magukban, mégis vajmi keveset hallhatunk a tragédiákról való megemlékezésekről.
AZ EURÓPAI ZSIDÓSÁG TRAGÉDIÁJA
A felsoroltaktól a mintegy 11 milliós európai zsidóság teljes kiirtására tett kísérlet jelentősen különbözik abban, hogy azt a náci Németország legfelső vezetősége előre megfontoltan, tervszerűen hajtotta végre, így a népirtás addig nem látott méreteket öltött. Az emberiség modern kori történelmének legnagyobb tragédiáját köztudottan a holokauszt elnevezéssel illetjük, amely görög eredetű szó, jelentése „tűzben elégő áldozat”, héber szinonimája a soá.
A holokauszt egyik legismertebb jelképe az auschwitz–birkenaui megsemmisítő tábor, amelyet 1945. január 27-én a szovjet csapatok szabadítottak fel. Ennek évfordulójára emlékezve az ENSZ Közgyűlése 2005. november 1-jén határozatban döntött arról, hogy január 27-e a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja legyen. A konszenzussal elfogadott döntés kiemeli az emlékezés és az oktatás felelősségét, hogy a következő generációk megismerhessék a náci rendszer által elkövetett tömeggyilkosságok történetét, amelyek mintegy 6 millió ember – döntő többségükben zsidók, valamint romák, homoszexuálisok és testi vagy szellemi fogyatékossággal élők – életét követelték. A budapesti Holokauszt Emlékközpont adatai szerint az európai zsidóság vesztesége öt- és hatmillió fő közé tehető. A meggyilkoltak mintegy tíz százaléka magyarországi zsidó volt, számuk hozzávetőlegesen 500–600 ezer embert tesz ki.
IPARI MÉRETEKET ÖLTŐ NÉPIRTÁS
Auschwitz a világ minden táján egyet jelent a náci népirtással. A megsemmisítő tábort a náci Németország 1940-ben hozta létre az Oświęcim nevű lengyel kisváros közelében, Lengyelország megszállását követően. A település lengyel lakosságát elűzték, az épületek többségét pedig lerombolták. Kivételt csupán a nagyobb, komfortosabb házak jelentettek, amelyeket később az SS-őrök és családtagjaik szálláshelyéül használtak.
A tábor kezdetben lengyel hadifoglyok fogva tartására szolgált, majd az 1942-es wannseei konferenciát követően jelentősen kibővítették, és haláltáborrá alakították át. Ezzel párhuzamosan a közeli Birkenau településen – mintegy három kilométerre Auschwitz főtáborától – létrehozták a még nagyobb kapacitású haláltábort, amely a tömeggyilkosságok fő helyszínévé vált. Így alakult ki az Auschwitz–Birkenau táborkomplexum.
Az első áldozatokat 1941 szeptemberében gyilkolták meg ciángázzal (Zyklon-B), az ipari szintre emelt népirtás 1943 márciusában kezdődött meg, miután négy krematóriumot helyeztek üzembe. A népirtás egy idő után olyan szintre emelkedett, hogy az emberek már számokat sem kaptak, a haláltáborba szállítottak mintegy 70-75 százalékát azonnal elpusztították. Az emberek tervszerű megsemmisítése a front közeledtével csak 1944 késő őszén ért véget, amikor a gázkamrákat felrobbantották, a megmaradt foglyokat pedig 1945 elején legyilkolták, vagy gyalogmenetben terelték őket nyugat felé.
A bizonyítékok megsemmisítése miatt az itt meggyilkoltak számának tekintetében csak becslésekbe bocsátkozhatunk. Az auschwitzi múzeum becslései szerint mintegy 1,3 millió embert deportáltak a táborba, közülük mintegy 1,1 millióan zsidók voltak, akiknek döntő többsége nem élte túl a fogságot. A Magyarországról elhurcolt zsidók száma önmagában is meghaladta a 430 ezret.
A holokauszt története nem csupán a múlt része, hanem máig ható tapasztalat. Emlékeztet arra, hová vezethet az, ha egy társadalom közönyösen szemléli az embertelenség fokozatos térnyerését, és nem húz idejében határokat. Az áldozatok száma mögött egyéni sorsok, családok és közösségek megsemmisülése áll. A megemlékezések célja nem az összehasonlítás vagy a rangsorolás, hanem annak tudatosítása, hogy az ehhez hasonló tragédiák jövőbeni elkerüléséért a legtöbbet akkor tehetünk, ha rendszeresen emlékezünk és emlékeztetünk.
Nyitókép: Pixabay
