Sokan nem értették a környezetemben, hogy a családom miért megy minden egyes este boltba, és vásárolja meg a másnapi ebédnek valót vagy épp az aznapi vacsorához szükséges felvágottat, vajkrémet és hasonlókat, ahelyett hogy raktározna otthon. Amióta az eszemet tudom, nálunk soha nem voltak heti nagybevásárlások. Kezdetben, míg apai nagymamám élt, és disznókat, csirkéket is neveltünk, addig akadt még példa egy-egy disznóvágásra, csirkepucolásra, így nem volt hiány a finom, háztáji csemegéből. Ahogyan azonban az idősek eltávoztak közülünk, úgy veszett ki ez a „hagyomány” is a családunkból. A zöldségfélék is adottak voltak, hiszen édesanyám szülei zöldségtermesztéssel foglalkoztak, így minden idényben volt friss vitaminforrás otthon. Egy ideje azonban már nem a saját terményünket fogyasztjuk. Egy szónak is száz a vége, a mi mélyhűtőnknek mindig le lehetett csukni a tetejét, alkalomadtán volt teletömve „majd egyszer felhasználjuk” hozzávalókkal, esetleg a „nagyobb kiszerelésben olcsóbb”, illetve „most akciós volt” reklámszöveggel megvásárolt mirelit termékekkel.
Idestova tíz éve élek külön a szüleimtől, de a heti nagybevásárlás hagyományát én sem alakítottam ki. Az egyedüli időszak, amikor teli bevásárlókocsival jöttem ki a boltból, a Covid-világjárvány alatt volt, hiszen számtalan alkalommal kellett több napra előre gondolkodnunk, főleg a maratoni bezártságok idején. Elraktároztuk a kenyereket, a felvágottakat, a húsokat, a pástétomot, és még sorolhatnám, nehogy véletlenül ne legyen elég a karantén végéig. Mondanom sem kell, hogy a csütörtök délelőtt megvásárolt kenyér elég szépen kopogott már hétfő reggelre, az el nem fogyott, leszeletelt szalámi pedig nem volt már valami étvágygerjesztő néhány nap után. Sajnos ezek mind a kukába kerültek, a legrosszabb esetben.
Fotó: Halász Gyula
Az ünnepek közeledtével is valami hasonló látvány fogadta az embert, ha bolt közelébe ment: teletömött parkolók, embertömegek, mindenki túlélő üzemmódban igyekezett bevásárolni, hisz elsején nincs bolt. Az üzlet csempéin végigtolt bevásárlókosarakban sorra pattogtak a különféle grillhúsok, italok, kenyerek, hisz valahogy elvárás, hogy az év utolsó napján degeszre együk magunkat. Bevallom, amikor ezeket a sorokat írom (január 1.), akkor az én hűtőszekrényemben is ott várakoznak a szilvesztereste megsütött csevapok és roston sült kolbászok. Ki sem merem nyitni a hűtőt, mert a látványuk is lelkiismeret-furdalást okoz, ha nem őket eszem meg, holott nem is rájuk éhezem, csak jómagam is beleestem abba a hibába, mint oly sokan: vegyünk még, nehogy ne legyen elég. Egy protokollal és etikettel foglalkozó Instagram-oldal is a következő posztot osztotta meg az év utolsó napjaiban: „A hagyomány szerint nem szabad mindent felfalni szilveszterkor: ha marad étel, nem szenvedünk majd hiányt az új évben.” Ennek alapján idén gazdag leszek, és folyamatosan tele lesz a hűtőm.
Valahogy úgy érzem, az élelmiszer-felhalmozás és -pazarlás szorosan egybekapcsolódik a rohanó világgal. Az arcunkba döngölik a különféle magazinok, hogy írjunk bevásárlólistát, a sikeres fogyókúra és életmódváltás alapjául is ez szolgál, állítják, és csak azt vegyük meg, amire tényleg szükségünk van. Csakhogy amikor az ember a család-munka-háztartás háromszögében próbál túlélni, akkor ez nem mindig jut eszébe. Ha épp időben végzett a munkával, és még nem kell rohanni a gyermekért az iskolába, óvodába vagy éppen különórára, akkor csak beugrik az egyik boltba, hogy megpróbálja az unatkozó gyermek nélkül letudni a kötelező bevásárlást. Így kerülnek be a kosárba olyan dolgok, amelyeket épp akkor ott helyben megkívánunk, de lehet, otthon már nem, vagy úgy emlékeztünk, hogy elfogyott, holott odahaza például még egy kibontatlan doboz tej vár bennünket a hűtőben. Hazaérve a kívánt falatokat hirtelen elfogyasztjuk, a világ összes palacsintáját megsütöttük, tejberizsét és tejbegrízét megfőztük, a maradékok pedig ott hánykolódnak a hűtőben. Ha időben észrevesszük, a kutyának még kiváló lakoma lehet (bár meg kell mondani, azok is elég válogatósak mostanában), ha pedig megfeledkezünk róluk, és már elég kellemetlen szaguk van, vagy kialakul rajtuk Penészfalva újabb lakóközössége, akkor sajnos a kukában kötnek ki.
Mi a tanulság? Én továbbra is rohanni fogok, a bevásárlólista esetében az írott verzióban hiszek, és a legtöbbször a boltban próbálok emlékezni, mi áll rajta ott, az asztalon, ahol felejtettem, és ki tudja, mit fogunk megkívánni két nap múlva, a húst meg továbbra is el fogom felejteni kivenni a mélyhűtőből, hogy az éjszaka csendje alatt lassan kiolvadjon. Így tehát ezek után is napról napra vásárolunk, és talán sikeresen elfogyasztjuk mindazt, amit hazaviszünk.
Nyitókép: Fotó: Freepik
