Nem így képzeltem el! Ifjúkoromban idealizáltam, meggyőződésem volt, hogy tökéletesen helyt tudok majd állni. Hogy mindazokat a hibákat még véletlenül sem követem el, amikkel egykor engem sértettek. Megértő leszek és rugalmas, a kritikus helyzeteket szeretettel és türelemmel oldom meg. Mindent megteszek majd a jó cél érdekben, és mindig megtalálom az arany középutat, hogy elkerüljem a kényes és éles helyzeteket. Pedagógiailag kiegyensúlyozott és fejlesztő, kreatív nevelési módszerekkel felfegyverkezett pozitív szülő leszek, aki csillogó szemmel tekint a gyermekeire még a legkevesebb alvást hozó éjszaka után is. És akkor is türelemmel válaszolja meg a százszor is feltett ilyen-olyan kérdéseket. A konfliktusokat – hiszen legyünk reálisak, tányércsörgés nélkül nincs családi élet – pedig gyorsan és mosolyogva lépjük át, megölelve egymást. Mert, ugye, jómagam is szófogadó, komoly gyermek voltam, akivel mindent szép szóval át lehetett beszélni. Meggyőződésem volt, hogy majd az én gyermekeim is hasonló temperamentumot örökölnek. Aztán lett két csodálatos fiam, akiknek a megszületését nagy szeretettel, boldogsággal a szívemben vártam. És akiknek az akaratos és céltudatos, mindent és mindenkit letaroló „vízöntő” egyénisége teljes mértékben átszabta az elképzeléseimet.
A magyarázatok mentén, értelmesen nevelő, csendesen kiegyensúlyozott utópiát. A szemkontaktust mint érvet és okot latba vető „fegyvert”. Az egyszer, szelíden és eredményesen elmondott elvárásaimat a szabályrendszerekről és a viselkedési normákról. Hogy partnerként tudunk közös döntést hozni. Azaz fiaim a tökéletesnek hitt nevelési módszereimet hamar kispadra tették. És kiderült, hogy igazából a szüleimnek nem is volt olyan nehéz dolga velem és a testvéremmel.
Vagy, meglehet valamit jobban tudtak nálam. Mert nekik bejöttek a szigorú pillantások, a drámai hangon néven szólítások, vagy a hangosabb „édes gyerekem!” beszólások. Azonnali és hatásos irányt mutatók voltak. Na persze, azokban a négy évtizeddel ezelőtti időkben még más társadalmi szelek is fújtak.
Csintalan a gyermek? Semmi baj, az azt jelzi, hogy egészséges! Ezzel vigasztaltak többen is, amikor már látszódott rajtam, hogy a türelmem elillant. Meg persze voltak mindig is azok, akik fintorogtak a hátam mögött, hogy milyen neveletlen gyerekeim vannak, és hogy mennyire gyengekezű szülő vagyok. Csibészeim ugyanis csintalanok. Nem neveletlenek, nem rosszak, egyszerűen elevenek. Illemtudók ők, köszönnek és megköszönnek, de temperamentumosak és hangosak. Akárhogy is, de magukra hívják a figyelmet. Bárhol, bármikor. Vagy jó, vagy rossz értelemben. Igazi csillogó szemű és féktelen fiúk, akiket nem kötötték még gúzsba a társadalmunk íratlan és sokszor értelmetlen szabályai, amik még az én korosztályomat többek között arra tanították, hogy hallgass és tűrj. Akkor is, ha igazságtalansággal találkozol, a felnőttek szava törvény! Gyerekeim kiállnak önmagukért, fel mernek szólalni, ha valami olyasmivel találkoznak, ami megkérdőjelezhető. Szembe mennek a korlátokkal, még ha azzal sérülnek is.
Igyekszem olyan közegben nevelni őket, amilyenben magam is szerettem volna létezni gyermekként. Rámutatok a társadalom elvárásaira, felhívom a figyelmüket azokra a határvonalakra, amik jellemzik a közösségünket. És eszemben sincs agyoncsapni, kiskorúsítani az egyéniségüket olyan hozzáállással, ahogyan azt több anyuka is megteszi a környezetemben a gyermekével.
Igazából szavakkal kifejezni lehetetlen azt a végtelen szeretetérzést, féltő aggódást, amikor először magamhoz ölelhettem a kisbabáimat. Azt a csodálatos teljességet, amikor a bőrük illatát megéreztem, a kis pihepuha hajacskájuk végigcirógatta az arcomat. Azt éreztem, hogy bármely akadályon át tudok velük a karomban lépni, és nincs más értelme ezután az életemnek, csak hogy egészségben felnőjenek és boldogok legyenek. Arcocskájuk minden rezdülésén perceken át gyönyörködtem, a szemeim megteltek örömkönnyel.
Így érkeztünk el egyszer csak az intézményes oktatás szigorú szabályokkal kimért rendszeréhez, és a résztvevőihez. És kezdődtek meg a máig tartó harcaink. Napi rutinná vált a „Feküdj már le aludni!”, a „Házival megvagy-e?!”, „A feladatot miért nem készítetted el figyelmesebben?”, „A leckét tessék megtanulni!” – éles hangnemben, olykor élesebb és határozottabb hangerővel feltett kérdéseim. Amikről tudom, hogy nem a jó viszonyunkat szolgálják, kimerítenek, elkeserítenek. Nekem fájnak! Ezek nélkül azonban nem érkeznénk időben az iskolába, a házi feladatot nem készítenénk el.
Vannak olyan lelkek, akik már pontos életcéllal, vagy hivatástudattal születnek erre a Földre, hogy gyógyítani, vagy tanítani szeretnének, fodrászok, autószerelők terveznek lenni, esetleg festőművészek vagy modellek. Jómagam mindig is bizonytalan voltam ezen az úton, mert több területen is jó lett volna kibontakozni, hogy aztán az újságíráson keresztül valamennyiben megmártózhattam. Azonban kislánykorom óta egy dologban biztos voltam: így, vagy úgy, de támasz szeretnék lenni gyermekek életében. A szülőket lehetetlen felkészíteni, hogy valójában mi vár rájuk azon az úton, amíg a gyermekük kirepül a fészekből. Egy biztos, kihívások, de csodák sorozata is. A napi harcaink ellenére hálával és végtelen szeretettel gondolok kisfiaimra és nagyon büszke vagyok mindkettőre. Semmi pénzért nem cserélném le azt az érzést, hogy az életem részei, és semmi sem számít igazán, csak az ő jóllétük és egészségük. Amikor elcsendesedik a nap vihara, lefekvéshez készülődünk, megsimogatjuk, megpusziljuk egymást, átbeszéljük az elmúlt órák örömeit és sérelmeit. Ha ebben a pillanatban véget érne az e földi életem, már ezért az élményért is megérték a harcok.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
