2024. július 24., szerda

Szakszervezeti „beöntésre” várva

Vannak, akik már a majálisozást tervezik. Annak, aki úgymond nem mai gyerek, az egykori nagy majálisozások juthatnak az eszébe, amiket az állami vállalatokban a szakszervezetek szerveztek. De a szakszervezet említése a krumpli-, és hagymaosztást, vagy a hasított félsertések juttatását is gyakran felidézi idősebb polgártársaink emlékeiben. Az önigazgatású szocializmusnak nevezett időszakban azonban a valamire való vállalatoknak, vagy ahogyan abban az időben nevezték, a munkaszervezeteknek szakszervezeti üdülője is volt, ahova szervezetten utaztak a dolgozók egy kis pihenőre. Az ilyen jellegű juttatásokat is tekinthetjük az érdekvédelem valamilyen formájának, de a szakszervezetek egykori és mai valós érdekérvényesítő képességén sokat lehet dilemmázni. Időközben a világ is sokat változott. Sokan gondolják – nyilván jogosan –, hogy a klasszikus értelemben vett szakszervezeti mozgalom már elavult és régimódi. Az elmúlt évek gazdasági és társadalmi viszonyainak változása valóban mintha azt hozta volna, hogy a szakszervezetiség veszített jelentőségéből. Pedig mindig vannak olyan helyzetek, amikor szükség van az összefogásra, a közös érdekképviseletre, a hatékony érdekérvényesítő képességre. A robotok és a mesterséges intelligencia korszakába léptünk, három-, vagy négynapos munkahétről, home office-ról beszélünk, ezért a mai szakszervezeti akciónapon a szakszervezetek szerepét is újra kell értelmezni.

ÉVSZÁZADOS GYÖKEREI VANNAK

Amikor a szakszervezeti mozgalom gyökereit keressük, minimum a 18. századig kell visszamenni. Abban az időben zajlott az ipari forradalom, ami egy új társadalmi réteg, a munkásosztály kialakulását hozta. A manufaktúrákat a gyáripar váltotta fel, a tőke pedig a mezőgazdaság helyett inkább az ipari termelés felé kezdett áramlani. Jelentős, mélyre ható és visszafordíthatatlan társadalmi és szociális változásokat hozott az ipari forradalom. Az akkor még túlnépesedő vidéki környezetből a munkalehetőség miatt nagy tömegek költöztek a gyors tempóban iparosodó nagyvárosokba. Általában azonban rendkívül rossz körülmények között éltek és dolgoztak abban az időben az emberek. Napi 10–14 órát kellett dolgozni, a kifizetett munkabér pedig alig volt elég a szerény megélhetéshez. A munkakörülmények is enyhén szólva kedvezőtlenek voltak. Nem mellékesen pedig garanciák sem léteztek: amint nem volt szükség valakinek a munkájára, úgymond az utcára kerülhetett. Ilyen körülmények között jöttek rá az emberek, hogy ha valamiféle jogokat szeretnének kiharcolni, eredményeket csak akkor érhetnek el, ha összefognak. Akkor alakultak meg az első szakszervezetek, melyek azonban sokban különböztek azoktól az érdekvédelmi szervezetektől, melyek a mai ember tudatában élnek. A kezdet azonban talán még ennél is mélyebben gyökerezik. A képzett és képzetlen munkások a feljegyzések szerint már a kezdetektől spontán módon szervezkedtek érdekeik védelmére, és talán ez tekinthető a szakszervezeti mozgalom igazi kezdetének.

A szakszervezeteket ugyanakkor gyakran tekintik a középkori európai céhek örököseinek is. Az ilyen felvetés azonban vitatott. A céhek azért alakultak, hogy adott helyen megélhetést biztosítsanak egy adott mesterség űzőinek, szabályozva annak menetét, hogyan lehet valaki inasból segéd, majd mester, esetleg nagymester a szakmában. Egy szakszervezet is lehet egy mesterség űzőinek egyesülése, de egy cég vagy gazdasági ágazat munkavállalóinak összességét is összefoghatja. Sidney Webb és Beatrice Webb 1894-ben kiadták A szakszervezeti mozgalom története című művet, az alapján pedig a történeti definíció úgy hangzik, hogy a szakszervezet „bérkeresők folytonos egyesülése, amelynek célja, hogy fenntartsák vagy javítsák alkalmazásuk feltételeit”.

A második világháború után alakultak meg a modernebb értelemben vett szakszervezetek. A tömegtermeléshez a 20. század második felében nagy létszámú munkaerőre volt szükség. Nyugat-Európában a második világháború után évtizedeken át viszonylag eredményesen működtek a munkások érdekvédelmi szervezetei. A 70-es évek tájékán a termelő ágazatok mellett már a szolgáltató szektor is egyre nagyobb jelentőséggel bírt. Az ezt követő időszakban a globalizáció vett lendületet, ami viszont kezdte megnehezíteni azt, hogy a munkavállalók egységesen léphessenek fel a szakszervezeti mozgalmak keretében. A szocialista országokban, így Kelet-Európában és nálunk is, némiképpen másképp alakult a szakszervezeti mozgalom története. Az egypártrendszerben a szakszervezeteket lényegében „államosították”. Ritkán lehetett olyan szakszervezeti elnököt, vagy más magas tisztséget betöltő „érdekvédőt” látni, akinek ne lett volna pártkönyve is. Feladatuk pedig – még ha ezt nyíltan nem is mondták ki – az államilag preferált ideológia népszerűsítése volt.

A világban tehát a szakszervezeteknek a közel három évszázados története folyamán – a jogaikat és felelősségüket tekintve – számos formája alakult ki. Léteznek olyan nemzetgazdaságok, illetve ágazatok, amelyekben a szakszervezetek viszonylag gyengék. Előfordul ezzel szemben ugyanakkor az is, hogy egyes szakszervezetek exkluzív jogokat harcolnak ki maguknak. Ilyenek például, hogy bizonyos munkahelyeken csak az adott szakszervezet tagjai dolgozhassanak, a munkaadó ne alkalmazhassa más szakszervezetek tagjait. A munkaidő hosszát, a bérek nagyságát is közös megegyezéssel alakítják. De a szakszervezeteknek szerveződési forma szerint is több típusa van. Az általános szakszervezetek célja, hogy szakmától és ágazattól függetlenül minden munkavállaló a tagja legyen, és nagy erővel tudjon fellépni. A szakmai alapokon szerveződő szakszervezet tagjai egy meghatározott szakmában dolgoznak, ami lehet iparágtól és vállalattól független. A legelterjedtebb szakszervezeti forma az ágazati szakszervezeti szerveződés. Az azonos iparágban, ugyanabban a szektorban dolgozók képviseletét látják el. Léteznek még vállalati szakszervezetek, melyeknek célja, hogy egy adott vállalatnál dolgozó munkavállalók érdekeit képviselje.

HOVA JUTOTTUNK?

Most ott tartunk, hogy a nyugat-európai országokban a munkavállalók érdekképviseletének hagyományai vannak, miközben nálunk – néhány pozitív kivételtől eltekintve – a munkavállalók nagy része esetleg úgy érezheti, nem képviselik érdekeiket megfelelően, illetve nincsenek is tisztában azokkal a jogokkal, amelyek megilletik őket. Sok munkavállaló ugyanakkor még akkor sem tudja pontosan meghatározni a szakszervezet fogalmát, feladatait, ha működik is olyan a munkahelyén, és annak taglistáján a neve is szerepel. A szakszervezetek jelentőségének csökkenéséhez talán az is hozzájárulhat, bizonyos területeken krónikus már a munkaerőhiány, és így egyénileg is könnyebb megszabni, kiharcolni bizonyos feltételeket, nem kell hozzá szakszervezet. Mindeközben fontos még hangsúlyozni, hogy a szakszervezetek feladatai mind a magánszektorban, mind a közszektorban a lényeget tekintve ugyanazok. Az azonos feladatok ellenére azonban más-más mozgástérrel rendelkeznek az egyes területeken. A mozgástér szűkülése befolyásolja a szakszervezetek cselekvési szabadságát és hatékonyságát, jó esetben talán motiválja a kreativitásukat is. Rövidre fogva, a szakszervezetek legfőbb feladata ma is a munkavállalók jólétének az előmozdítása. De, hogy a jólét kinek mit jelent, az is változó. Emlékeimben élénken él, amikor egykoron összefutottam egyik olyan ismerősömmel, akiről köztudott volt, hogy nem veti meg az itókát, dülöngő járását igazolandó azt mondta: „szakszervezeti beöntésen voltam”. Mert annak idején a különféle szakszervezeti rendezvényekről nem hiányzott az ital sem. Elmondása szerint, ha otthon is erre hivatkozott, a felesége is jobban elnézte kimaradását.

Nyitókép: Pixabay